3.

Bambán bámultam az ép urnát. Mintha meg se kottyant volna neki az ütközés a talajjal. Megilletődve fordultam a hang felé. A bőrkabátos fickó állt velem szemben. Most is ráfért volna egy kis fésülködés. A tekintetem lejjebb csúszott, s egyenesen a szürke szempárba fúródott. Elnyílt a szám, és automatikusan hátrébb léptem. Összeráncolta a szemöldökét, majd közelebb jött, és felvette a földről az urnát.
- Remélem nem ijesztettelek meg –mondta barátságosabban, mikor felegyenesedett. A tekintete megint az enyémbe fúródott, amitől enyhe pír lepte el az arcom.
- Nem igazán –szegtem fel a fejem. Ennek a fiúnak volt egyfajta szuggeráló ereje, amitől kényszeresen beszélni kezdtem. – Igazából, csak a turmixgépért jöttem. Az előbb még itt volt a… - a fekete hajú nő.
Várakozóan nézett rám, a kezét lazán a zsebébe süllyesztette. Idiótának éreztem magam, s ettől a szeplőim még vörösebbé váltak. Viselkedj okosan!
- Magdaléna Cortex vagyok, a helyi lelkész lánya –nyújtottam felé határozottan a kezem. Meglepődött, de azonnal viszonozta a kézfogást.
- Teodor –felelte egyszerűen, de ekkor már nem tudtam rá figyelni. A bőre ugyanolyan puha volt, mint az álombeli látogatómnak. Úgy rántottam vissza a karom, mintha tűz égette volna meg.
- Bocsánat, de mennem kell –szabadkoztam gyorsan, és szinte futva indultam ki a házból. Utánam szóltak, de már nem érdekelt, csak ki akartam jutni innen. A szabadva érve futásnak eredtem, s meg sem álltam, míg be nem értem a szobámba. Zihálva rogytam le az ágyra, és temettem a fejem a kedvenc kispárnámba. Miért érzem úgy, hogy megfordult velem a világ? Csak egy álom volt… egy határozottan rossz álom. Sosem voltam ennyire szétesve. Biztos agyalágyultnak tartanak, akárcsak a falubeli korombeliek. Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem mozdulok ki. Az idegeneknek is el kell menniük egyszer. Váratlan nyilallás hasított belém. Na jó, kicsit hiányoznának. Jó, hogy van miről agyalnom, és nem kell az egész napomat egyhangúan töltenem, mint ahogy azt már három éve csinálom. Talán majd két nap múlva elnézek a pajta felé, úgyis délutáni misét kell tartanom. Feltápászkodtam, és leszedtem a fejemről a nagyitól örökölt ereklyét. Úgy vigyáztam a szalmakalapra, mint a szemem fényére. Ez volt az egyetlen tárgy, amit hátrahagyott a halála előtt. Elvileg ő is a mamájától örökölte, ez egy olyan családi szokás volt. Lábujjhegyre álltam, és óvatosan felraktam a szekrény tetejére. Remélem ez nem fog úgy mozgásba lendülni, mint a takaróm.

Egy ügyes mozdulattal összekötöttem a hajam a fejem tetején. Nem akartam, hogy a bogarak indaként használják a hajszálaimat, miközben kertészkedem. Elvakította a szememet a nap, amint kiléptem a teraszra. Előkaptam a négyszögletű napszemüveget. Egyik csoporttársam lepett meg vele egy éve, mondván, hogy a világos szeműeknek hamarabb kiégeti a retináját a napsütés, és hát szerinte kár lenne a szép kék szemeimért. Az arckifejezésem láttán felnevetett, majd előkapta a mobilját, és azonnal meg is örökítette a fintorgásom. Megfenyegetett, hogy felrakja az internetre, ha nem használom az ajándékát. Így hát kénytelen voltam felhúzni. Elvigyorodtam, és felkaptam a gereblyét. Vigyázzatok palánták, jön a teológusgyomtalanító!
Egy óra munka után nem bírtam tovább. Lassan elterültem a fűben, fáradt végtagjaimat kinyújtóztattam és engedtem a rám szálló fáradtságnak.

Kábán pislantottam fel. A nap éppen lenyugvóban volt. Kényelmesen kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Vajon hány órát aludhattam? Felültem, és már épp felálltam volna, mikor észrevettem őt. Mozdulatlanul feküdt a fűben, akár egy szobor. Fejét két kezével támasztotta meg, s egy fűszálat egyensúlyozott a szájában. A szívem hevesebben kezdett el verni, és az adrenalin szintem is azonnal az egekben kezdett el száguldozni.
- Hogy kerülsz ide? –suttogtam kiszáradt torokkal.
Először úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna. Majd egészen lassan felém fordította a fejét, és elmosolyodott.
- Hisz te hívtál –válaszolta könnyedén, s ő is felült. Megráztam a fejem, hogy kissé kitisztuljon.
- Hogy jöttél be? Ez magánterület –ellenkeztem korábbi szavaival élve.
Hirtelen felém nyúlt, és gyengéden megkopogtatta a halántékomat.
- Itt nincs szükség engedélyre. Akármikor eltüntethetsz.
Zavartan pislogtam, aztán feljajdultam, és a kezembe temettem a fejem.
- Még mindig alszok–nyöszörögtem elkeseredetten.
- Shh –hallottam egész közelről a hangját.
Felnéztem, mire az orruk majdnem összeért. Ledermedtem, és hagytam, hogy leszedje rólam a napszemüveget.
- Léna –lehelte, amivel minden értelmes gondolatot kisöpört a fejemből. - Figyelj rám.
Megigézve bólintottam.
- Mióta élsz itt?
- Születésemtől fogva.
Elmosolyodott az engedelmességem láttán.
- Kivel?
A gondolataim elkalandoztak egy pillanatra, s riadtan vettem észre, hogy már sötétbarna haja felé nyúlok. Annyira szerettem volna beletúrni…
Ám mielőtt elérhettem volna, hátrahőkölt, és elkapta a csuklómat. Összeráncoltam a homlokom. Az álmomat nekem kellene irányítanom… és én határozottan meg akartam érinteni.
Hirtelen megint itt volt az arca, s az egyik ujjával lassan végigsimított az arccsontomon. Megremegtem, és hagytam, hogy a kezem visszahulljon az oldalam mellé.
- Kivel? –ismételte meg a kérdést.
- Apuval… anyu, és a nagyi három éve halt meg egy autóbalesetben.
Megcsókolta a homlokom.
- Sajnálom –suttogta bele a bőrömbe. –Hol van apukád jelenleg?
A közelségétől nem bírtam rendesen koncentrálni. A homlokomon éreztem az egyenletes légzését. Olyan közel volt…
- Apukád hol van? –emlékeztetett finoman, és felemelte az állam.
- Szanatóriumban kezelik vesebetegség miatt. Két hét múlva jön haza –feleltem türelmetlenül, és kirántottam magam a szorításból. Azonnal utánam kapott, mintha ki tudnék menekülni ebből a zavarodott álomból. A földre szorított, és fölém hajolt. Kérdezni akart valamit, de csak értelmetlen kántálás szűrődött ki a szájából. Ijedten pislogtam, mire a kép eltűnt, s újra a fűben fekve találtam magam. Felébredtem.