IV. Fejezet

Arra ébredtem, hogy valaki épp a nadrágot próbálja lehúzni rólam. Reflexszerűen ütöttem el a vékony kart a közelemből, mire a tulajdonosa fájdalmasan felszisszent. Egy hosszú barna hajú szeplős szolgálólány meredt rám sértődötten, majd mintha álmából ébredt volna, gyorsan lesütötte a szemét, és a szeplői vérvörössé váltak.
- Sajnálom uram –hebegte zavarodottam. – Csak az úrfi megparancsolta, hogy mosdassam meg.
Kábán pislogtam, míg lassan körvonalazódni kezdtek a dolgok. Átfutottam gyors az öltözékemet, de szerencsére még többnyire rajtam maradtak a ruhák, nem sikerült eljutnia addig, hogy észrevegye a lányi mivoltomat.
- Nincs semmi baj–válaszoltam megnyugodva. –De ezt a dolgot inkább egyedül vinném véghez.
A lány még jobban elvörösödött, és elkezdte tördelni a kezét.
- De az úrfi azt mondta, hogy…
- Nem mondhatod komolyan, hogy megparancsolta neked a megfürdetésemet –vágtam közbe hitetlenkedve, amivel csak még nagyobb zavarba hoztam. –Oké –próbáltam kitalálni valamit. –Mi lenne, ha elkísérnél a fürdőhelységig, és kint megvárnál?
A lány habozott, majd aprót bólintott. Kiszedett a szekrényből egy teljesen ugyanolyan ruhát, mint ami rajtam volt, és megindult előre. Egy pillantást vetettem az „úrfi” ágyára, ami úgy nézett ki, mintha egy forgószél söpört volna keresztül rajta. Úgy tűnik valakinek elég rossz éjszakája lehetett. A szolgálólány hirtelen megtorpant a szobából nyíló újabb ajtó előtt. Kis híján lefejeltem szegényt, még így is sikerült meglöknöm kicsit. Ijedten fordult meg, fejét apró kezecskéibe temette.
- Nagyon sajnálom –szipogta kétségbeesetten. –Elfelejtettem, hogy Dorian úrfi fürdő helységét csakis ő használhatja. Én új vagyok itt, és sajnálom, hogy csak… a mosdótál…
- Nyugalom –intettem le a nálam alig fiatalabb lányt. –Hogy hívnak?
- Terma –suttogta elsápadva.
- Megtudnád mondani, hogy hol van az úrfi?
- Óh, ő a temetésen van… a tudósén.
Majd mintha eszébe jutott volna valami a szája elé kapta a kezét.
- Sajnálom, én nem akartam tapintatlan lenni –nyöszörögte a sírás határán.

Felvontam a szemöldököm. Még soha senki nem kért tőlem ilyen sűrűn bocsánatot, ráadásul teljesen feleslegesen.
- Nem voltál az. Ez az élet velejárója, vagy mi…
Felkapta a fejét, és kék szemeivel hálásan nézett fel rám. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen alacsony.
- Szóval, mikorra fog visszaérni?
- Talán egy nyolcad holdtölte múlva.
- He? –szaladt ki a számom a paraszti csodálkozás. –Izé… az sokára van?
Értetlenül pislogott.
- Na, majd sietek –mondtam ki a végszót, és kiszedtem a kezéből a ruháshalmot. Megmerevedett, miközben rájött, hogy mire készülök. – Légszíves maradj itt –tagoltam lassan, és vártam egy kicsit, hogy ellenkezzen, de mivel továbbra is megkövülten állt, magamra csuktam az ajtót. Kíváncsian fordultam meg, és meglepetten állapítottam meg, hogy mégiscsak van esze ennek a Dorian úrfinak. Egy hatalmas dézsa állt a szoba közepén. Óvatosan közelebb sétáltam. Tele volt, és mikor beledugtam a kisujjam, a meleg víz kellemesen megbizsergette a bőröm. Egy élmény volt belemerülni. El is feledkeztem az időről, így, mikor halk sürgető kopogásra lettem figyelmes, torpedó módjára ugrottam ki a dézsából, és rángattam magamra a ruhákat. Ahogy kiléptem Terma azonmód lökdösni kezdett.
- Jaj nekem, menjen már –szűrte a fogai között. Engedelmesen visszahátráltam a szobámba. Rám csukta az ajtót, s ugyanabban a pillanatban kinyílt egy másik. Az fülemet mohón az ajtóra tapasztottam.
- Úrfi –hallottam meg Terma hangját.
- Állj fel cseléd –szólalt meg most egy mélyebb hang. – A szolgálófiú jól van?
- Igen, uram –felelte gépiesen a lány, de a hangjából kihallatszott, hogy ideges.
- Rendben, elmehetsz.
Apró lábdobogás, majd Terma elhagyta a darázsfészket. Az ajtómat váratlanul rántották fel, amitől annyira megijedtem, hogy hátrálás közben megbotlottam az asztalkában, és a hátsómra estem. Óvatos mozdulattal felém nyújtotta a kezét. Hálásan a kezébe süllyesztettem a tenyerem. Nem mondom, hogy a madarak csicseregni kezdtek, vagy, hogy egy szivárvány ívelt át a szobán hirtelen. Csak egy egyszerű kis borzongás volt, ami végigfutott a gerincemen. Azonnal elengedett, mikor talpra álltam.
- Úgy hiszem, még nem volt alkalmad bemutatkozni –emelte fel várakozóan a szemöldökét.
- Hát persze –kaptam zavartan a fejemhez. –A nevem Oli… vander –nyögtem fel, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen fiú vagyok. Ő azonban egyetértően bólogatott.
- Jól van Olivander, menj a konyhára, biztos éhes vagy már.
A hasam, mintha csak meghallotta volna az utasítást, korogni kezdett. Az ajtóig sétáltam, de közben éreztem, hogy remeg a kezem. A hátam mögött Dorian rendezni kezdett valamit, majd a fürdőszoba felé indult. Immár határozottan hátráltam ki a szobából.

III. Fejezet

Durcásan gubbasztottam a székben, s próbáltam kidolgozni egy hasznosabb menekülési stratégiát. A Professzor pedig engem bámult, s mikor egy percre odanéztem, láttam rajta a megbántottságot.
- Még mindig nem hiszel nekem? –kérdezte könnyedén. - Hja –sóhajtott fel, mikor nem feleltem. –A mostani világ nem fog megkönyörülni rajtad. A liberalizmus kora koporsóba van zárva. Az államforma a középkori abszolutisztikus királyság lett, és ez kiirtja magából az éles nyelvű reformereket. Jobb lesz, ha megszokod, hogy most már ebben az időben fogsz élni!
- Ne hülyéskedjen –mordultam fel. –Már nem vicces. Inkább azt mondja el nekem, hogy mit terveznek velem. Apámnak sok pénze van, ha váltságdíjat akarnak, megkapják.

- Úgy látom ez nem fog könnyen menni –sóhajtott fel ismét. - Mindegy is! Kevés időm maradt hátra, és a halálom után mindenképpen szembekerülsz a valósággal. A végrendeletemben meg fogom hagyni, hogy mindkettőtöket, mint szolgálófiút adjanak a fiatalabbik hercegnek.
- Hmm –dünnyögtem elmélázva. – Talán nem tetszett észrevenni, de lány vagyok.
- Megoldjuk –legyintett könnyedén. - Az jobban aggaszt, hogy nem fogsz tudni beilleszkedni. Szerencse, hogy itt van Pelon!
A fiú felkapta a fejét. Az arca szomorú maszkká vált.
- Ő miért nem beszél?
- Mert néma. A katonák kiskorában kivágták a nyelvét, mert lopott egy almát.
Megrázkódtam. Ezek a poénok kezdtek egyre ízléstelenebbé válni. Az öreg hirtelen köhögni kezdett. Pelon egy ugrással mellette termett, és a csuklójára helyezte az ujjait. Ettől az öreg jobban lett, és hálásan a fiúra mosolygott.
- Közel az idő –suttogta. - Mennünk kell.
Pelon bólintott, majd engem beterelt a régi szobámba. Nem ellenkeztem, hiszen jóval gyengébb fizikummal rendelkeztem, mint ő. Rám zárta az ajtót, és hallottam, hogy pár perccel később egy másik ajtó is bezáródik. Szórakozottan babrálni kezdtem a ruhám ujját. Új elméleteim nem keletkeztek, így két eshetőség maradt. Vagy igaz, amit mondanak, és a géntechnológia áldozata vagyok, vagy ezeknek itt mind hiányzik egy kerekük. A másodikat valószínűbbnek tartottam, de persze el kellett gondolkoznom a másik variáción is. Végül arra jutottam, hogy mindegy mi történt, a lényeg, hogy jócskán benne vagyok a gödörbe.

Jó sok idő telt el, mire azok ketten visszaértek. Első útjuk természetesen hozzám vezetett. Az öreg túlságosan is nyugodtnak tűnt a fiú arcához képest. Pelon nemsokára kirohant a szobából.
- Szóval ott tartottam, hogy ezután Pelon lesz a szövetségesed –riasztott fel a Professzor hangja.
- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem ezt az egészet –egyeztem bele végül nagyot sóhajtva. – Tanultam történelmet, és szerintem nem fogják elfogadni ezt az ajándékot.
- Dehogynem –legyintett kevélyen. –A király első embere vagyok. Egyértelmű, hogy halálom után gondoskodni fognak a szolgáimról. –felnevetett az arckifejezésemen. –Itt ez a rangotok. Így nem fog feltűnni, hogy valójában nem is létezel –kacsintott rám, amitől kirázott a hideg. –Persze nem kell aggódnod, Dorian királyfi maga is az értelmiségiek közé tartozik.
Felvontam a szemöldököm.
- Nem azt mondta, hogy a robbanás miatt minden visszasüllyedt középkori szintre?
- Kérdéses –mosolygott sunyin. –Többen vannak, akik kiemelkednek az együgyű plebs közül.
- És persze ez a királyfi jóképű, kicsit sem perverz, és hősiesen védelmezi a nők erényeit.
A Professzor zavartan vonta össze a szemöldökét.
- Hagyjuk –mondtam végül, mert volt egy kérdésem még, ami nem hagyott nyugodni. –Hogy csinál belőlem férfit?
- Hát, hát –nézett rajtam végig. –Le kell kötni majd a mellkasod, hogy ne legyen feltűnő domborulás. –jelentette ki könnyedén, mire elvörösödtem. –A hajad hosszúsága szerencsére megfelelő, csak hátra kell kötni. A hangod pedig betudható egy kamasz fiú hangjaként.
- Oké –dünnyögtem, és éreztem, hogy egy kő lezuhan a mellkasomról. Ennyit még képes leszek megtenni az aberrált kedvéért.
- Most aludj egyet –búcsúzott el, de még az ajtóból visszanézett egy pillanatra. –Örültem, hogy megismerhettelek Olívia.


Sokat hánykolódtam az éjszaka során. Folyamatosan rémálmok gyötörtek, és a szoba légkörét is nehézkesnek éreztem. Mivel ide nem ért le a napsugár, csak abból tudtam meg a reggel eljöttét, hogy Pelon gyászos arca megjelent az ajtóban. Az ágyra dobott egy bézs színű kezes lábast, s elviharzott. Magamhoz emeltem. Férfiruha fáslival. Szóval komolyan gondolják. Fintorogva körbetekertem a mellkasomat a fáslival, nem volt valami kényelmes. Az öltözék viszont kicsit hasonlított a szamuráj ruhákra. Apró topánkám volt, bézs harisnyával, amin egy fekete zsinórt kellett átkötnöm rögzítésképp. Enyhén buggyos nadrágom a térdemig ért, a v kivágású felsőrész ujját szintén fekete zsinórral kötöttem a karomhoz. Egészen megtetszett ez a viselet. Már csak egy darab vászon maradt hátra. Ismét fintorogtam, és kelletlenül hátrahúztam a hajam. Elég vézna fiú lettem. Mintha csak megérezte volna, hogy végeztem, Pelon belépett. Ő is hasonlóan volt felöltözve, a haja azonban javíthatatlanul kócos volt most is. Kaptam tőle reggelit, és még mosogatnom sem kellett.
- Hol van a Professzor? –kérdeztem kíváncsian, mire elkomorult az arca. Nem akartam firtatni az okát. A reggeli után intett, hogy kövessem. Végre felmehettem azokon a bizonyos lépcsőkön. Egy csapóajtóhoz vezettek, és mikor azt Pelon kinyitotta, váratlanul erős fény vakított el. Felkiáltottam fájdalmamban, és a szemem elé kaptam a kezem. A fény szerencsére eltűnt, és a fiú óvatosan megérintette a könyököm. Felnéztem, de csak foltokat láttam.
- Menjünk –ösztökéltem. Minél előbb haza kell kerülnöm.
Megint túl világos lett. Csukott szemmel hagytam magam vezettetni. Egyszer csak megbökött a könyökével. Óvatosan felnéztem. Egy újabb szobában álltunk, de ennek már ablakai is voltak. Az ágyon egy test hevert élettelenül. Felsikoltottam, mikor felismertem a Professzort. Hirtelen egy tenyér tapadt a számra, mire őrült vergődésbe kezdtem. Engem is meg fog megölni! Legyen átkozott!

Ám nem történt semmi, s egy idő után kénytelen voltam lenyugodni. Hirtelen kopogtattak, mire Pelon úgy lökött el magától, mintha a bőröm megégette volna. Egy dölyfös férfi lépett be, fején hatalmas süveg terpeszkedett. Pelon térdre vetette magát, majd a nadrágomnál fogva engem is maga mellé lerántott. Dühösen tiltakozni szerettem volna, de a férfi gyorsabb volt nálam.
- Tehát tényleg beteljesedett az akarata –jelentett ki semleges hangon. A Professzorhoz sétált, minket észre sem véve, és kiszedett az Öreg összekulcsolt keze közül egy papirost. –Kövessetek férgek!
Elhűlten meredtem a jelenség után. Ez komolyan féregnek nevezett? Egy seggfej előtt kellett letérdelnem? Az arcom paprikavörössé vált mérgemben, s ezt Pelon is észrevehette, mert elkomorult az arckifejezése. Megragadta a karom, és megpróbált maga után húzni.
- Ez nagyon nincs rendben –kiáltottam. – Egy halott ember fekszik a hátam mögött!
Még sosem láttam halott embert, és nem is akartam volna. A fiú azonban láthatóan nem hatódott meg, inkább mérgesebb lett. Durván vonszolni kezdett, ami ellen a csuklóm sivítva tiltakozott
- Engedj el, te vadállat –nyöszörögtem.
Meg sem hallotta. Végül a csuklóm érdekében fel kellett hagynom az ellenkezéssel. A szorítás abban a pillanatban megenyhült. Folyosókon haladtunk keresztül. A falakon festmények díszelegtek, általában emberarcok. Megfigyeltem, hogy több is ismétlődik, de legjobban egy fiatal fiú arcképe fogott meg. A tekintete unott volt, mintha minden körülötte zajló dolog hidegen hagyná. Meg szerettem volna kérdezni, hogy kit ábrázol ez a kép, de újabb esemény vonzotta magára a figyelmemet. Hatalmas aranyozott ajtónak feszült neki a süveges, mire az lassan nyikorogva feltárta a belső pompát. Az egész olyan volt, mintha csak egy filmbe csöppentem volna. Egy asztal körül fehérruhás férfiak álltak, és hevesen vitatkoztak valamin. Közülük kiemelkedett egy ősz hajú koronás. Ha ő szólalt meg, mindenki elhallgatott. Oldalra kaptam a fejem, mert máshol is vitatkozás folyt. Elakadt a lélegzetem, ahogy megpillantottam őt. Ugyanaz az arc volt, mint a festményen. Egy tőle kicsit idősebb sráccal folytatott heves eszmecserét. A végén a másik belebokszolt a vállába, mire a fiú a festményről felnevetett. Tőlük pár méterre egy középkorú nő ült a karosszékben, és mereven bámult ki az ablakon. Jöttünkre minden szem ránk szegeződött. A süveges mélyen meghajolt, én meg ismét a földön térdelve találtam magam.
- Állj fel barátom –szólalt fel a koronás férfi kedves hangon. A süveges hozzá sétált.
- Királyom –csókolt kezet neki. – A tudós az éjjel eltávozott közölünk.
A király arca eltorzult fájdalmában, de nem csak az övé. A festménybeli fiú összerándult, a szemét szorosan lehunyta. Balsejtelem szorította össze a szívem. Ez az egész helyzet kezd egyre élethűbbé válni. A fiú sötétbarna haja a tarkójáig ért, magasabb volt, mint a másik. Fehér inget viselt, ami mindkét kezénél a könyökéig fel volt hajtva. A másikra siklott a tekintetem, mert az egyenesen engem bámult. Kirázott a hideg, mikor éreztem a barátságtalan tekintetét az enyémbe fúródni. Az ő haja sokkal rövidebb volt, szeme pedig kéken csillogott.
Az nő váratlanul felpattant, és a királyhoz sietett. Monoton módon fűzte a karját a királyéba. A süveges ekkor átnyújtotta a papirost, amit a király röviden átfutott.
- A két szolgát neked ajándékozta, Dorian.
A barna hajú fiú meglepetten kapta fel a fejét.
- Két fiam van –jelentette ki váratlanul a nő tekintélyt parancsoló hangon. –Hát kétfelé osszuk el e nemes ajándékot.
Pelon még jobban összehúzta magát ezekre a szavakra. Félt valamitől.
- Igazad van Euróra. Ha az egyik fiúnk kap valamit, kapjon a másik is. Szolgák, ide elém!
Követtem Pelont, habár minden egyes porcikám azt sugallta, hogy mihamarabb tűnjek el innen.
- Nert választ előbb, mert ő az idősebb.
A kék szemű szája legörbült, ahogy felmért minket.
- Nem hiszem apám, hogy ezek akármire is jók lesznek. Olyan véznák, mint a nők –nevetett fel jóízűen, mire kedvem támadt bemosni neki egyet. Az öccse Dorian, eközben a szoborszerűen maga elé meredt. Nert körbesétált minket, és durván tapogatni kezdett. A kezem ökölbe szorult, és arrébb mozdultam, mikor a fiú ismét felnevetett.
- Ezt választom, mert ez nem fog tudni untatni az ostobaságaival. –lökte előre Pelont, míg el nem tűntek az ajtó mögött. Nagyot nyelve fordultam vissza. Az lenne a legjobb, ha felébrednék ebből a rémálomból. Dorian elindult előttem. Dermedten bámultam a távolodó hátát. Megtorpant.
- Mi lesz már? –csattant fel ingerülten. Gyorsan utána siettem. Hátra sem fordulva folytatta az útját. Mikor már kellő távolságban voltunk a szobától, váratlanul megszólalt. – Szeretted a mestered?
Óh.
- Hát… nagyon –hebegtem, mint egy félős nyuszi. Mi történik velem?
- Megjöttünk –lépett be egy fekete keretes ajtón. A szoba fényűzően volt berendezve. Egy hatalmas franciaágy terpeszkedett a közepén. A szoba másik végén egy újabb ajtó nyílt.
- Ez lesz a te szobád –nyitott be.
Mikor átléptem az ajtóküszöböt, szinte rám vágta az ajtót. A szoba jóval kisebb volt, és rendezetlenebb. Egy apró ágy helyezkedett el az egyik sarokban, vele szemben pedig egy szekrény ágaskodott. Ezenkívül egy kör alakú asztalka volt még, rajta egy mosakodó tállal. Lehuppantam az ágyra, és a térdemre hajtottam a fejem. Mégis igaz! Tényleg aludtam ötszáznegyven évet. Sikerült visszakerülnöm a középkorba! Hisztérikusan nevetni kezdtem. Mindenki, akit ismertem, akit szerettem, meghalt. Nekem is meg kellett volna halnom velük. A könnyek fokozatosan törtek elő, mígnem a földre borulva reszkettem. Miért van élet a fájdalom mellett? Folyamatosan tettem fel a miérteket, de senki sem akart válaszolni. Egyszer csak valaki felemelt, és az ágyra rakott. Nem láttam ki, nem is igazán érdekelt. Végül annyira fáradt lettem, hogy elnyomott az álom.

II. Fejezet

Felpattant a szemem, ahogy egy elektromos ütés összerántotta a testem. Csak fekete foltokat érzékeltem, miközben a kezeim folyamatosan szilárd anyaghoz ütődtek. A fájdalom hatására vonaglani kezdtem. A levegőm elfogyott, s hiába rángattam magam, nem bírtam kijutni a fogságból. Ezernyi kusza csőbe akadtam bele, és éreztem, hogy meghúzódik a bőröm, mikor megrántom az egyiket. Hangos szisszenéssel meleg levegő áramlott be. A fekete foltok helyett kezdtem pontcsomókat ilátni, ami végül árnyalakokká vált. Valaki fölém magasodott, és a csöveket húzogatta ki belőlem. Legszívesebben sikítottam volna, de egy árva hang sem jött ki a torkomból.

- Semmi baj, semmi baj –nyugtatgatott egy reszelős hang közvetlenül a fejem mellett.
Végigpillantottam magamon. Anyaszültmeztelen voltam. Görcsösen próbáltam a kezeimmel eltakarni magam.
- Shh…
Egyre kevesebb cső kezdett kiállni belőlem, egyre kevesebb átlátszó nyúlvány. Hiába akartam megmozdulni, a végtagjaim nem engedelmeskedtek.
- Olivía? Kedveském, hallasz engem?
Oldalra fordítottam a fejem, a hang forrását keresve. Egy ősz hajú öregember arca rajzolódott ki a foltok közül. Nem úgy tűnt, mintha bántani szeretne. De honnan tudja a nevemet?
- A Professzor vagyok. Ő pedig itt… - mutatott a vállam környékén matatóra- Pelon.
A fiú fiatalabb lehetett, mint én. Kócos göndör fürtjei ápolatlanul simultak a fejére. Élénkzöld szeme résnyire szűkült. A Professzor felnevetett.
- Ne légy már ennyire zavarban fiam! Ha nem lennék tolószékhez kötve, rendesen tarkón csapnálak!
Pelon elvörösödött, s próbálta kerülni a tekintetem. Újra megpróbáltam beszélni, de kapart a torkom, és olyan száraz volt a szám, hogy időnként összeragadt.
- Nyugodttá vált pár perc után –dünnyögte halkan az öregember, és firkantott valamit a kezében lévő lapra.
Pelon ekkor alám nyúlt, és a karjába emelt. Ahogy vitt, észrevettem, hogy remegnek a karjai. Világosabb szobába értünk, aminek a közepén egy hatalmas gőzölgő dézsa állt. Óvatosan belerakott, s a forró víz kellemesen körülölelt. Pelon kiemelte a karomat a vízből. Tele volt apró piros tűszúrás nyomokkal. Lassan elkezdte dörzsölni szappannal, s egyre feljebb haladt. Megpróbáltam védekezni, mikor kényesen érintett a közelsége, de csak egy azt értem el vele, hogy meginogtam, és fejestől a vízbe buktam. A figyelmem a víz alján lévő apró repedésre összpontosult. Kirántottak a derekamnál fogva, mire a víz a szemembe folyt.
- Olívia!
Az erőm végképp elfogyott. Hiába rázogattak, a szemem csukva maradt.
- Pelon hozd gyorsan! Pedig olyan jó eredményekkel kezdtünk…
Tompán érzékeltem, hogy a víz helyett már puha anyag dörzsölődik a bőrömhöz. Egyre mélyebbre süllyedtem, míg végül elértem az apró repedést.

Frissen sült kenyér illatára ébredtem, és ezzel egy időben a gyomrom hangosan korogni kezdett. Kényelmesen fészkelődtem még egy kicsit az ágyamban, és a mai programon gondolkoztam. Mit is kell csinálnom? Milyen nap van ma? Óh, igen, a szülinapi bulim! Teljesen szétcsaphattam magam, mert ennyire még sosem voltam másnapos. Uh, remélem valaki eltakarította a buli romjait, mert semmi kedvem hányást takarítani. Majd Cintia! Elvigyorodtam, és kábán pislogni kezdtem, majd összehúzott szemmel kezdtem tanulmányozni a fekete cseppköves plafont. Ajaj.
Oldalra fordítottam a fejem, s egy hangtalan sikollyal azonnal arrébb ugrottam. Egy idegen fiú ült az ágyam mellett lévő matracon. Mellette pedig egy tolószékes öregember villantotta rám a hiányos fogazatát.

Akkor mégsem álmodtam az egészet! Ez nagyon nem lesz jó…

Feljebb húztam a takarót, mikor rájöttem, hogy az alatt nem viselek semmit. Háromszor megköszörültem a torkom, de a hangom ismét szabadságot vett ki. Az öreg intett Pelonnak, mire az egy pohár vizet nyújtott felém. Összeszűkült szemmel méregettem, de végül is nem találtam benne semmi fenyegetőt, szóval mohón kikaptam a kezéből, és mohón a számhoz emeltem. Az öreg elégedetten mosolygott.
- Kik maguk? –krákogtam utána ügyetlenül.
- Én Professzor vagyok, ő meg…
- Ezt már tudom –vágtam gyorsan közbe, de a hangom még mindig egy láncdohányoséra hasonlított. Az kicsit idétlen volt. –Azt nem tudom, hogy én mit keresek itt.
Az öreg egyre elégedettebb lett. Csettintett egyet, mire Pelon felugrott, és az egy, kisasztalon lévő könyvecskét hozta oda nekem. A könyv eléggé megtépázott állapotában volt, és látszott, hogy a lapjait már megfestette az idő. Azonban nem ettől kezdett hevesebben verni a szívem. Az első lapon nagy betűkkel a nevem volt odakanyarítva. Olívia Deron. Gyorsan lapozni kezdtem. Kis oldalnyi szövegek voltak teletömve az életrajzi adataimmal. Hány évesen milyen oltást kaptam, hogy milyen allergiáim vannak. Majd a szüleimről is jött egy ilyen adathalmaz. Végre egy kevésbé adat centrikus részhez értem.

„2013.07.25.-én éjfél és egy óra között Olívia Deron lezuhant második emeleti erkélyükről, és kómába esett. Orvosilag megoldhatatlan volt az eszméletét visszahozni. Az édesapja, James Deron megalapította Társaságunkat, amely a hallhatatlanság kutatását tűzte ki alapcéljául.. Olívia Deronból lett az első kísérleti alanyunk. Mindegyik sejtjét hibernáltuk, így a szervezete nem fejlődött tovább. További minták beszerzése egyben esedékes, mert az apja anyagi támogatásáért cserébe kikötötte, megvonta az első alannyal [Olívia Deron] való kísérletezés jogát, amíg fel nem tudjuk ébreszteni eszméletlen állapotából.”
Fontos!: A következő nemzedék számára betartandó, hogy, ha az alany felébred az összekötetést a hallhatatlanság és a hibernáció között meg kell erősíteni, s a széles világegyetemben elterjeszteni. A géntechnológiai kísérlet huszonnyolcadik szakasza végre érvényre léphet.”

Mérgesen a földhöz vágtam a könyvet.
- Maguk aberráltak igaz? –kiáltottam, próbálva leplezni a félelmemet.
- Nyugalom Olívia, elmagyarázok mindent, ha hagysz egy kis időt rá.
Dühösen összeszorítottam a szám. Valami azt súgta, hogy a hisztizés, nem sokat segítene a helyzetemen.
- Szóval –kezdte el a Professzor, majd közelebb gurult, és felkapta a könyvet a földről. –kezdjük ötszáznegyven évvel azelőttről. –Gúnyosan felhorkantam, de láthatóan nem foglalkozott vele. –Ekkoriban nem vettek tudomást egy nagyon fontos problémáról, a globális felmelegedésről. A mezőgazdaság nehézkessé vált, s az emiatt fellépő hiányt az iparral próbálták kipótolni. Természetesen ez még több füstöt eredményezett, és az ózonréteg a végén már vékonyabb lett, mint egy cérnaszál. Az emberek tudták, hogy ez természeti katasztrófák tömkelegével fog járni, de még mindig nem tettek semmit. Sőt, még annál is rosszabban reagáltak. A fogyatkozó erőforrások miatt ez emberek a kormányt kezdték el támadni, a kormány pedig más országok hatalmi szervére fogta. Mindegyik ország hadilábon állt a másikkal, a szövetségesből pár nap lefolyása alatt ellenség válhatott. A nagyhatalmak egymást akarták kiiktatni. Szörnyű idők voltak azok a krónikák szerint. Az atombombák, vegyi fegyverek elpusztították a bolygó élővilágát, s ez nem maradhatott következmények nélkül. A Föld letért a pályájáról, s a Nap felé sodródott. Ilyenkor, amikor egyetlen esély az összefogás lenne, az emberek még inkább egymásban látták a felelősöket. Nem tudni pontosan, hogy miért nem sodródtunk végül egyenesen Nap közepébe. Ennek ellenére egy óriási hőhullám tarolta le a bolygót. Csak azok élték túl a robbanást, akik a földalatti bunkerokban tartózkodtak a történtek idején. Az emberiség mégiscsak kapott egy második esélyt, hogy újra felépítse a világát.
Hatásszünetet tartott, én pedig kelletlenül feleszméltem. Egy percre már kezdtem beleélni magam.
- És hogy jövök én a képbe? –kérdeztem naívan.
- Te vagy a régi kor tudományának hátramaradt öröksége –jelentette ki ünnepélyesen. Pelonra pillantottam, de ő épp a talajt fixírozta nagy koncentrálással.
- Akkor hány éves is vagyok most tulajdonképpen? –kérdeztem ironikusan.
- Ötszázötvenhét.
Elkezdtem nevetni. Pedig szorult helyzetben vagyok, de ez a férfi elképesztően agyalágyult.
- Maga igazán vicces ember, de elvette a ruhámat –feleltem kijózanodva.
Intett a fiúnak, mire az egy reneszánsz kori ruhát hozott elő. Idegesen nyeltem egyet. Mi van, ha ezek tényleg őrültek, és a játékszerűknek tartanak? Pelon az ágyra terítette a piros, az ujjánál bővülő lenge ruhát, majd vörösödő arccal pár fehérneműt helyezett mellé. Megköszörültem a torkom.
- Lehetnék egy kicsit egyedül?
- Ó, hogyne! Gyerünk fiam, szedd a lábad, nehogy egy béna leelőzzön.
Amint egyedül maradtam, sietve pattantam fel az ágyról. A szédülés azonnal rám tört, és meg kellett kapaszkodnom az ágytámlában. A matrac mellett volt egy tányér hússal, és friss kenyérrel. Két harapással magamba temettem, és közben már fél lábbal a ruhába bújtam bele. Véletlenül pont az én méretem volt. A könyv a matracon maradt, és úgy gondoltam nem árt, ha még egyszer belekukkantok. A hátulja felé lapoztam, mire meghűlt az ereimben a vér. Rólam voltak képek. Mindig ugyanúgy mozdulatlanul fekszek egy üvegkupola belsejében. Ruha nem takart, csak a bőrömbe vezetett csövek fedték el a testem valamiképp. Voltak képek, amik már jócskán meg voltak kopva, de olyanok is, amik frissnek tűntek. A kezembe temettem az arcom. Mi történik velem? Lehet, hogy mindez igaz, hisz az utolsó emlékem, hogy éppen zuhanok… Belinda lelökött. Nem! Láttam az arcát, mielőtt elsötétült volna minden!„Mi ketten örökre együtt maradunk.”
Ne! Könnyek törtek elő, és a testem hangtalanul rázkódni kezdett. Képtelenség, hisz az apám…
Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg! Az ajtóhoz támolyogtam. Ott voltak közvetlenül mögötte. Pelon épp valamilyen anyagot fecskendezett be az öregember vénájába. Jobbra pedig megláttam egy lépcsőt, ami felfelé vezetett. A lábaim maguktól elrugaszkodtak. A túlélés vakította meg a szememet.
- Azonnal hozd vissza! –kiáltotta a Professzor riadtan.
Tudtam, hogy nincs sok időm, de a lábaim mégsem akartak engedelmeskedni. Megbotlottam, és arccal a földre estem. Mire a hátamra fordulhattam volna, Pelon felrántott a karomnál fogva, és megpróbált visszafele lökdösni. Karmoltam, ütöttem ahol csak tudtam, de a szorítás csak nem enyhült. Végül harapdálni kezdtem, persze semmi sikerrel.