III. Fejezet

Durcásan gubbasztottam a székben, s próbáltam kidolgozni egy hasznosabb menekülési stratégiát. A Professzor pedig engem bámult, s mikor egy percre odanéztem, láttam rajta a megbántottságot.
- Még mindig nem hiszel nekem? –kérdezte könnyedén. - Hja –sóhajtott fel, mikor nem feleltem. –A mostani világ nem fog megkönyörülni rajtad. A liberalizmus kora koporsóba van zárva. Az államforma a középkori abszolutisztikus királyság lett, és ez kiirtja magából az éles nyelvű reformereket. Jobb lesz, ha megszokod, hogy most már ebben az időben fogsz élni!
- Ne hülyéskedjen –mordultam fel. –Már nem vicces. Inkább azt mondja el nekem, hogy mit terveznek velem. Apámnak sok pénze van, ha váltságdíjat akarnak, megkapják.

- Úgy látom ez nem fog könnyen menni –sóhajtott fel ismét. - Mindegy is! Kevés időm maradt hátra, és a halálom után mindenképpen szembekerülsz a valósággal. A végrendeletemben meg fogom hagyni, hogy mindkettőtöket, mint szolgálófiút adjanak a fiatalabbik hercegnek.
- Hmm –dünnyögtem elmélázva. – Talán nem tetszett észrevenni, de lány vagyok.
- Megoldjuk –legyintett könnyedén. - Az jobban aggaszt, hogy nem fogsz tudni beilleszkedni. Szerencse, hogy itt van Pelon!
A fiú felkapta a fejét. Az arca szomorú maszkká vált.
- Ő miért nem beszél?
- Mert néma. A katonák kiskorában kivágták a nyelvét, mert lopott egy almát.
Megrázkódtam. Ezek a poénok kezdtek egyre ízléstelenebbé válni. Az öreg hirtelen köhögni kezdett. Pelon egy ugrással mellette termett, és a csuklójára helyezte az ujjait. Ettől az öreg jobban lett, és hálásan a fiúra mosolygott.
- Közel az idő –suttogta. - Mennünk kell.
Pelon bólintott, majd engem beterelt a régi szobámba. Nem ellenkeztem, hiszen jóval gyengébb fizikummal rendelkeztem, mint ő. Rám zárta az ajtót, és hallottam, hogy pár perccel később egy másik ajtó is bezáródik. Szórakozottan babrálni kezdtem a ruhám ujját. Új elméleteim nem keletkeztek, így két eshetőség maradt. Vagy igaz, amit mondanak, és a géntechnológia áldozata vagyok, vagy ezeknek itt mind hiányzik egy kerekük. A másodikat valószínűbbnek tartottam, de persze el kellett gondolkoznom a másik variáción is. Végül arra jutottam, hogy mindegy mi történt, a lényeg, hogy jócskán benne vagyok a gödörbe.

Jó sok idő telt el, mire azok ketten visszaértek. Első útjuk természetesen hozzám vezetett. Az öreg túlságosan is nyugodtnak tűnt a fiú arcához képest. Pelon nemsokára kirohant a szobából.
- Szóval ott tartottam, hogy ezután Pelon lesz a szövetségesed –riasztott fel a Professzor hangja.
- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem ezt az egészet –egyeztem bele végül nagyot sóhajtva. – Tanultam történelmet, és szerintem nem fogják elfogadni ezt az ajándékot.
- Dehogynem –legyintett kevélyen. –A király első embere vagyok. Egyértelmű, hogy halálom után gondoskodni fognak a szolgáimról. –felnevetett az arckifejezésemen. –Itt ez a rangotok. Így nem fog feltűnni, hogy valójában nem is létezel –kacsintott rám, amitől kirázott a hideg. –Persze nem kell aggódnod, Dorian királyfi maga is az értelmiségiek közé tartozik.
Felvontam a szemöldököm.
- Nem azt mondta, hogy a robbanás miatt minden visszasüllyedt középkori szintre?
- Kérdéses –mosolygott sunyin. –Többen vannak, akik kiemelkednek az együgyű plebs közül.
- És persze ez a királyfi jóképű, kicsit sem perverz, és hősiesen védelmezi a nők erényeit.
A Professzor zavartan vonta össze a szemöldökét.
- Hagyjuk –mondtam végül, mert volt egy kérdésem még, ami nem hagyott nyugodni. –Hogy csinál belőlem férfit?
- Hát, hát –nézett rajtam végig. –Le kell kötni majd a mellkasod, hogy ne legyen feltűnő domborulás. –jelentette ki könnyedén, mire elvörösödtem. –A hajad hosszúsága szerencsére megfelelő, csak hátra kell kötni. A hangod pedig betudható egy kamasz fiú hangjaként.
- Oké –dünnyögtem, és éreztem, hogy egy kő lezuhan a mellkasomról. Ennyit még képes leszek megtenni az aberrált kedvéért.
- Most aludj egyet –búcsúzott el, de még az ajtóból visszanézett egy pillanatra. –Örültem, hogy megismerhettelek Olívia.


Sokat hánykolódtam az éjszaka során. Folyamatosan rémálmok gyötörtek, és a szoba légkörét is nehézkesnek éreztem. Mivel ide nem ért le a napsugár, csak abból tudtam meg a reggel eljöttét, hogy Pelon gyászos arca megjelent az ajtóban. Az ágyra dobott egy bézs színű kezes lábast, s elviharzott. Magamhoz emeltem. Férfiruha fáslival. Szóval komolyan gondolják. Fintorogva körbetekertem a mellkasomat a fáslival, nem volt valami kényelmes. Az öltözék viszont kicsit hasonlított a szamuráj ruhákra. Apró topánkám volt, bézs harisnyával, amin egy fekete zsinórt kellett átkötnöm rögzítésképp. Enyhén buggyos nadrágom a térdemig ért, a v kivágású felsőrész ujját szintén fekete zsinórral kötöttem a karomhoz. Egészen megtetszett ez a viselet. Már csak egy darab vászon maradt hátra. Ismét fintorogtam, és kelletlenül hátrahúztam a hajam. Elég vézna fiú lettem. Mintha csak megérezte volna, hogy végeztem, Pelon belépett. Ő is hasonlóan volt felöltözve, a haja azonban javíthatatlanul kócos volt most is. Kaptam tőle reggelit, és még mosogatnom sem kellett.
- Hol van a Professzor? –kérdeztem kíváncsian, mire elkomorult az arca. Nem akartam firtatni az okát. A reggeli után intett, hogy kövessem. Végre felmehettem azokon a bizonyos lépcsőkön. Egy csapóajtóhoz vezettek, és mikor azt Pelon kinyitotta, váratlanul erős fény vakított el. Felkiáltottam fájdalmamban, és a szemem elé kaptam a kezem. A fény szerencsére eltűnt, és a fiú óvatosan megérintette a könyököm. Felnéztem, de csak foltokat láttam.
- Menjünk –ösztökéltem. Minél előbb haza kell kerülnöm.
Megint túl világos lett. Csukott szemmel hagytam magam vezettetni. Egyszer csak megbökött a könyökével. Óvatosan felnéztem. Egy újabb szobában álltunk, de ennek már ablakai is voltak. Az ágyon egy test hevert élettelenül. Felsikoltottam, mikor felismertem a Professzort. Hirtelen egy tenyér tapadt a számra, mire őrült vergődésbe kezdtem. Engem is meg fog megölni! Legyen átkozott!

Ám nem történt semmi, s egy idő után kénytelen voltam lenyugodni. Hirtelen kopogtattak, mire Pelon úgy lökött el magától, mintha a bőröm megégette volna. Egy dölyfös férfi lépett be, fején hatalmas süveg terpeszkedett. Pelon térdre vetette magát, majd a nadrágomnál fogva engem is maga mellé lerántott. Dühösen tiltakozni szerettem volna, de a férfi gyorsabb volt nálam.
- Tehát tényleg beteljesedett az akarata –jelentett ki semleges hangon. A Professzorhoz sétált, minket észre sem véve, és kiszedett az Öreg összekulcsolt keze közül egy papirost. –Kövessetek férgek!
Elhűlten meredtem a jelenség után. Ez komolyan féregnek nevezett? Egy seggfej előtt kellett letérdelnem? Az arcom paprikavörössé vált mérgemben, s ezt Pelon is észrevehette, mert elkomorult az arckifejezése. Megragadta a karom, és megpróbált maga után húzni.
- Ez nagyon nincs rendben –kiáltottam. – Egy halott ember fekszik a hátam mögött!
Még sosem láttam halott embert, és nem is akartam volna. A fiú azonban láthatóan nem hatódott meg, inkább mérgesebb lett. Durván vonszolni kezdett, ami ellen a csuklóm sivítva tiltakozott
- Engedj el, te vadállat –nyöszörögtem.
Meg sem hallotta. Végül a csuklóm érdekében fel kellett hagynom az ellenkezéssel. A szorítás abban a pillanatban megenyhült. Folyosókon haladtunk keresztül. A falakon festmények díszelegtek, általában emberarcok. Megfigyeltem, hogy több is ismétlődik, de legjobban egy fiatal fiú arcképe fogott meg. A tekintete unott volt, mintha minden körülötte zajló dolog hidegen hagyná. Meg szerettem volna kérdezni, hogy kit ábrázol ez a kép, de újabb esemény vonzotta magára a figyelmemet. Hatalmas aranyozott ajtónak feszült neki a süveges, mire az lassan nyikorogva feltárta a belső pompát. Az egész olyan volt, mintha csak egy filmbe csöppentem volna. Egy asztal körül fehérruhás férfiak álltak, és hevesen vitatkoztak valamin. Közülük kiemelkedett egy ősz hajú koronás. Ha ő szólalt meg, mindenki elhallgatott. Oldalra kaptam a fejem, mert máshol is vitatkozás folyt. Elakadt a lélegzetem, ahogy megpillantottam őt. Ugyanaz az arc volt, mint a festményen. Egy tőle kicsit idősebb sráccal folytatott heves eszmecserét. A végén a másik belebokszolt a vállába, mire a fiú a festményről felnevetett. Tőlük pár méterre egy középkorú nő ült a karosszékben, és mereven bámult ki az ablakon. Jöttünkre minden szem ránk szegeződött. A süveges mélyen meghajolt, én meg ismét a földön térdelve találtam magam.
- Állj fel barátom –szólalt fel a koronás férfi kedves hangon. A süveges hozzá sétált.
- Királyom –csókolt kezet neki. – A tudós az éjjel eltávozott közölünk.
A király arca eltorzult fájdalmában, de nem csak az övé. A festménybeli fiú összerándult, a szemét szorosan lehunyta. Balsejtelem szorította össze a szívem. Ez az egész helyzet kezd egyre élethűbbé válni. A fiú sötétbarna haja a tarkójáig ért, magasabb volt, mint a másik. Fehér inget viselt, ami mindkét kezénél a könyökéig fel volt hajtva. A másikra siklott a tekintetem, mert az egyenesen engem bámult. Kirázott a hideg, mikor éreztem a barátságtalan tekintetét az enyémbe fúródni. Az ő haja sokkal rövidebb volt, szeme pedig kéken csillogott.
Az nő váratlanul felpattant, és a királyhoz sietett. Monoton módon fűzte a karját a királyéba. A süveges ekkor átnyújtotta a papirost, amit a király röviden átfutott.
- A két szolgát neked ajándékozta, Dorian.
A barna hajú fiú meglepetten kapta fel a fejét.
- Két fiam van –jelentette ki váratlanul a nő tekintélyt parancsoló hangon. –Hát kétfelé osszuk el e nemes ajándékot.
Pelon még jobban összehúzta magát ezekre a szavakra. Félt valamitől.
- Igazad van Euróra. Ha az egyik fiúnk kap valamit, kapjon a másik is. Szolgák, ide elém!
Követtem Pelont, habár minden egyes porcikám azt sugallta, hogy mihamarabb tűnjek el innen.
- Nert választ előbb, mert ő az idősebb.
A kék szemű szája legörbült, ahogy felmért minket.
- Nem hiszem apám, hogy ezek akármire is jók lesznek. Olyan véznák, mint a nők –nevetett fel jóízűen, mire kedvem támadt bemosni neki egyet. Az öccse Dorian, eközben a szoborszerűen maga elé meredt. Nert körbesétált minket, és durván tapogatni kezdett. A kezem ökölbe szorult, és arrébb mozdultam, mikor a fiú ismét felnevetett.
- Ezt választom, mert ez nem fog tudni untatni az ostobaságaival. –lökte előre Pelont, míg el nem tűntek az ajtó mögött. Nagyot nyelve fordultam vissza. Az lenne a legjobb, ha felébrednék ebből a rémálomból. Dorian elindult előttem. Dermedten bámultam a távolodó hátát. Megtorpant.
- Mi lesz már? –csattant fel ingerülten. Gyorsan utána siettem. Hátra sem fordulva folytatta az útját. Mikor már kellő távolságban voltunk a szobától, váratlanul megszólalt. – Szeretted a mestered?
Óh.
- Hát… nagyon –hebegtem, mint egy félős nyuszi. Mi történik velem?
- Megjöttünk –lépett be egy fekete keretes ajtón. A szoba fényűzően volt berendezve. Egy hatalmas franciaágy terpeszkedett a közepén. A szoba másik végén egy újabb ajtó nyílt.
- Ez lesz a te szobád –nyitott be.
Mikor átléptem az ajtóküszöböt, szinte rám vágta az ajtót. A szoba jóval kisebb volt, és rendezetlenebb. Egy apró ágy helyezkedett el az egyik sarokban, vele szemben pedig egy szekrény ágaskodott. Ezenkívül egy kör alakú asztalka volt még, rajta egy mosakodó tállal. Lehuppantam az ágyra, és a térdemre hajtottam a fejem. Mégis igaz! Tényleg aludtam ötszáznegyven évet. Sikerült visszakerülnöm a középkorba! Hisztérikusan nevetni kezdtem. Mindenki, akit ismertem, akit szerettem, meghalt. Nekem is meg kellett volna halnom velük. A könnyek fokozatosan törtek elő, mígnem a földre borulva reszkettem. Miért van élet a fájdalom mellett? Folyamatosan tettem fel a miérteket, de senki sem akart válaszolni. Egyszer csak valaki felemelt, és az ágyra rakott. Nem láttam ki, nem is igazán érdekelt. Végül annyira fáradt lettem, hogy elnyomott az álom.