II. Fejezet

Felpattant a szemem, ahogy egy elektromos ütés összerántotta a testem. Csak fekete foltokat érzékeltem, miközben a kezeim folyamatosan szilárd anyaghoz ütődtek. A fájdalom hatására vonaglani kezdtem. A levegőm elfogyott, s hiába rángattam magam, nem bírtam kijutni a fogságból. Ezernyi kusza csőbe akadtam bele, és éreztem, hogy meghúzódik a bőröm, mikor megrántom az egyiket. Hangos szisszenéssel meleg levegő áramlott be. A fekete foltok helyett kezdtem pontcsomókat ilátni, ami végül árnyalakokká vált. Valaki fölém magasodott, és a csöveket húzogatta ki belőlem. Legszívesebben sikítottam volna, de egy árva hang sem jött ki a torkomból.

- Semmi baj, semmi baj –nyugtatgatott egy reszelős hang közvetlenül a fejem mellett.
Végigpillantottam magamon. Anyaszültmeztelen voltam. Görcsösen próbáltam a kezeimmel eltakarni magam.
- Shh…
Egyre kevesebb cső kezdett kiállni belőlem, egyre kevesebb átlátszó nyúlvány. Hiába akartam megmozdulni, a végtagjaim nem engedelmeskedtek.
- Olivía? Kedveském, hallasz engem?
Oldalra fordítottam a fejem, a hang forrását keresve. Egy ősz hajú öregember arca rajzolódott ki a foltok közül. Nem úgy tűnt, mintha bántani szeretne. De honnan tudja a nevemet?
- A Professzor vagyok. Ő pedig itt… - mutatott a vállam környékén matatóra- Pelon.
A fiú fiatalabb lehetett, mint én. Kócos göndör fürtjei ápolatlanul simultak a fejére. Élénkzöld szeme résnyire szűkült. A Professzor felnevetett.
- Ne légy már ennyire zavarban fiam! Ha nem lennék tolószékhez kötve, rendesen tarkón csapnálak!
Pelon elvörösödött, s próbálta kerülni a tekintetem. Újra megpróbáltam beszélni, de kapart a torkom, és olyan száraz volt a szám, hogy időnként összeragadt.
- Nyugodttá vált pár perc után –dünnyögte halkan az öregember, és firkantott valamit a kezében lévő lapra.
Pelon ekkor alám nyúlt, és a karjába emelt. Ahogy vitt, észrevettem, hogy remegnek a karjai. Világosabb szobába értünk, aminek a közepén egy hatalmas gőzölgő dézsa állt. Óvatosan belerakott, s a forró víz kellemesen körülölelt. Pelon kiemelte a karomat a vízből. Tele volt apró piros tűszúrás nyomokkal. Lassan elkezdte dörzsölni szappannal, s egyre feljebb haladt. Megpróbáltam védekezni, mikor kényesen érintett a közelsége, de csak egy azt értem el vele, hogy meginogtam, és fejestől a vízbe buktam. A figyelmem a víz alján lévő apró repedésre összpontosult. Kirántottak a derekamnál fogva, mire a víz a szemembe folyt.
- Olívia!
Az erőm végképp elfogyott. Hiába rázogattak, a szemem csukva maradt.
- Pelon hozd gyorsan! Pedig olyan jó eredményekkel kezdtünk…
Tompán érzékeltem, hogy a víz helyett már puha anyag dörzsölődik a bőrömhöz. Egyre mélyebbre süllyedtem, míg végül elértem az apró repedést.

Frissen sült kenyér illatára ébredtem, és ezzel egy időben a gyomrom hangosan korogni kezdett. Kényelmesen fészkelődtem még egy kicsit az ágyamban, és a mai programon gondolkoztam. Mit is kell csinálnom? Milyen nap van ma? Óh, igen, a szülinapi bulim! Teljesen szétcsaphattam magam, mert ennyire még sosem voltam másnapos. Uh, remélem valaki eltakarította a buli romjait, mert semmi kedvem hányást takarítani. Majd Cintia! Elvigyorodtam, és kábán pislogni kezdtem, majd összehúzott szemmel kezdtem tanulmányozni a fekete cseppköves plafont. Ajaj.
Oldalra fordítottam a fejem, s egy hangtalan sikollyal azonnal arrébb ugrottam. Egy idegen fiú ült az ágyam mellett lévő matracon. Mellette pedig egy tolószékes öregember villantotta rám a hiányos fogazatát.

Akkor mégsem álmodtam az egészet! Ez nagyon nem lesz jó…

Feljebb húztam a takarót, mikor rájöttem, hogy az alatt nem viselek semmit. Háromszor megköszörültem a torkom, de a hangom ismét szabadságot vett ki. Az öreg intett Pelonnak, mire az egy pohár vizet nyújtott felém. Összeszűkült szemmel méregettem, de végül is nem találtam benne semmi fenyegetőt, szóval mohón kikaptam a kezéből, és mohón a számhoz emeltem. Az öreg elégedetten mosolygott.
- Kik maguk? –krákogtam utána ügyetlenül.
- Én Professzor vagyok, ő meg…
- Ezt már tudom –vágtam gyorsan közbe, de a hangom még mindig egy láncdohányoséra hasonlított. Az kicsit idétlen volt. –Azt nem tudom, hogy én mit keresek itt.
Az öreg egyre elégedettebb lett. Csettintett egyet, mire Pelon felugrott, és az egy, kisasztalon lévő könyvecskét hozta oda nekem. A könyv eléggé megtépázott állapotában volt, és látszott, hogy a lapjait már megfestette az idő. Azonban nem ettől kezdett hevesebben verni a szívem. Az első lapon nagy betűkkel a nevem volt odakanyarítva. Olívia Deron. Gyorsan lapozni kezdtem. Kis oldalnyi szövegek voltak teletömve az életrajzi adataimmal. Hány évesen milyen oltást kaptam, hogy milyen allergiáim vannak. Majd a szüleimről is jött egy ilyen adathalmaz. Végre egy kevésbé adat centrikus részhez értem.

„2013.07.25.-én éjfél és egy óra között Olívia Deron lezuhant második emeleti erkélyükről, és kómába esett. Orvosilag megoldhatatlan volt az eszméletét visszahozni. Az édesapja, James Deron megalapította Társaságunkat, amely a hallhatatlanság kutatását tűzte ki alapcéljául.. Olívia Deronból lett az első kísérleti alanyunk. Mindegyik sejtjét hibernáltuk, így a szervezete nem fejlődött tovább. További minták beszerzése egyben esedékes, mert az apja anyagi támogatásáért cserébe kikötötte, megvonta az első alannyal [Olívia Deron] való kísérletezés jogát, amíg fel nem tudjuk ébreszteni eszméletlen állapotából.”
Fontos!: A következő nemzedék számára betartandó, hogy, ha az alany felébred az összekötetést a hallhatatlanság és a hibernáció között meg kell erősíteni, s a széles világegyetemben elterjeszteni. A géntechnológiai kísérlet huszonnyolcadik szakasza végre érvényre léphet.”

Mérgesen a földhöz vágtam a könyvet.
- Maguk aberráltak igaz? –kiáltottam, próbálva leplezni a félelmemet.
- Nyugalom Olívia, elmagyarázok mindent, ha hagysz egy kis időt rá.
Dühösen összeszorítottam a szám. Valami azt súgta, hogy a hisztizés, nem sokat segítene a helyzetemen.
- Szóval –kezdte el a Professzor, majd közelebb gurult, és felkapta a könyvet a földről. –kezdjük ötszáznegyven évvel azelőttről. –Gúnyosan felhorkantam, de láthatóan nem foglalkozott vele. –Ekkoriban nem vettek tudomást egy nagyon fontos problémáról, a globális felmelegedésről. A mezőgazdaság nehézkessé vált, s az emiatt fellépő hiányt az iparral próbálták kipótolni. Természetesen ez még több füstöt eredményezett, és az ózonréteg a végén már vékonyabb lett, mint egy cérnaszál. Az emberek tudták, hogy ez természeti katasztrófák tömkelegével fog járni, de még mindig nem tettek semmit. Sőt, még annál is rosszabban reagáltak. A fogyatkozó erőforrások miatt ez emberek a kormányt kezdték el támadni, a kormány pedig más országok hatalmi szervére fogta. Mindegyik ország hadilábon állt a másikkal, a szövetségesből pár nap lefolyása alatt ellenség válhatott. A nagyhatalmak egymást akarták kiiktatni. Szörnyű idők voltak azok a krónikák szerint. Az atombombák, vegyi fegyverek elpusztították a bolygó élővilágát, s ez nem maradhatott következmények nélkül. A Föld letért a pályájáról, s a Nap felé sodródott. Ilyenkor, amikor egyetlen esély az összefogás lenne, az emberek még inkább egymásban látták a felelősöket. Nem tudni pontosan, hogy miért nem sodródtunk végül egyenesen Nap közepébe. Ennek ellenére egy óriási hőhullám tarolta le a bolygót. Csak azok élték túl a robbanást, akik a földalatti bunkerokban tartózkodtak a történtek idején. Az emberiség mégiscsak kapott egy második esélyt, hogy újra felépítse a világát.
Hatásszünetet tartott, én pedig kelletlenül feleszméltem. Egy percre már kezdtem beleélni magam.
- És hogy jövök én a képbe? –kérdeztem naívan.
- Te vagy a régi kor tudományának hátramaradt öröksége –jelentette ki ünnepélyesen. Pelonra pillantottam, de ő épp a talajt fixírozta nagy koncentrálással.
- Akkor hány éves is vagyok most tulajdonképpen? –kérdeztem ironikusan.
- Ötszázötvenhét.
Elkezdtem nevetni. Pedig szorult helyzetben vagyok, de ez a férfi elképesztően agyalágyult.
- Maga igazán vicces ember, de elvette a ruhámat –feleltem kijózanodva.
Intett a fiúnak, mire az egy reneszánsz kori ruhát hozott elő. Idegesen nyeltem egyet. Mi van, ha ezek tényleg őrültek, és a játékszerűknek tartanak? Pelon az ágyra terítette a piros, az ujjánál bővülő lenge ruhát, majd vörösödő arccal pár fehérneműt helyezett mellé. Megköszörültem a torkom.
- Lehetnék egy kicsit egyedül?
- Ó, hogyne! Gyerünk fiam, szedd a lábad, nehogy egy béna leelőzzön.
Amint egyedül maradtam, sietve pattantam fel az ágyról. A szédülés azonnal rám tört, és meg kellett kapaszkodnom az ágytámlában. A matrac mellett volt egy tányér hússal, és friss kenyérrel. Két harapással magamba temettem, és közben már fél lábbal a ruhába bújtam bele. Véletlenül pont az én méretem volt. A könyv a matracon maradt, és úgy gondoltam nem árt, ha még egyszer belekukkantok. A hátulja felé lapoztam, mire meghűlt az ereimben a vér. Rólam voltak képek. Mindig ugyanúgy mozdulatlanul fekszek egy üvegkupola belsejében. Ruha nem takart, csak a bőrömbe vezetett csövek fedték el a testem valamiképp. Voltak képek, amik már jócskán meg voltak kopva, de olyanok is, amik frissnek tűntek. A kezembe temettem az arcom. Mi történik velem? Lehet, hogy mindez igaz, hisz az utolsó emlékem, hogy éppen zuhanok… Belinda lelökött. Nem! Láttam az arcát, mielőtt elsötétült volna minden!„Mi ketten örökre együtt maradunk.”
Ne! Könnyek törtek elő, és a testem hangtalanul rázkódni kezdett. Képtelenség, hisz az apám…
Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg! Az ajtóhoz támolyogtam. Ott voltak közvetlenül mögötte. Pelon épp valamilyen anyagot fecskendezett be az öregember vénájába. Jobbra pedig megláttam egy lépcsőt, ami felfelé vezetett. A lábaim maguktól elrugaszkodtak. A túlélés vakította meg a szememet.
- Azonnal hozd vissza! –kiáltotta a Professzor riadtan.
Tudtam, hogy nincs sok időm, de a lábaim mégsem akartak engedelmeskedni. Megbotlottam, és arccal a földre estem. Mire a hátamra fordulhattam volna, Pelon felrántott a karomnál fogva, és megpróbált visszafele lökdösni. Karmoltam, ütöttem ahol csak tudtam, de a szorítás csak nem enyhült. Végül harapdálni kezdtem, persze semmi sikerrel.