Arra ébredtem, hogy valaki épp a nadrágot próbálja lehúzni rólam. Reflexszerűen ütöttem el a vékony kart a közelemből, mire a tulajdonosa fájdalmasan felszisszent. Egy hosszú barna hajú szeplős szolgálólány meredt rám sértődötten, majd mintha álmából ébredt volna, gyorsan lesütötte a szemét, és a szeplői vérvörössé váltak.
- Sajnálom uram –hebegte zavarodottam. – Csak az úrfi megparancsolta, hogy mosdassam meg.
Kábán pislogtam, míg lassan körvonalazódni kezdtek a dolgok. Átfutottam gyors az öltözékemet, de szerencsére még többnyire rajtam maradtak a ruhák, nem sikerült eljutnia addig, hogy észrevegye a lányi mivoltomat.
- Nincs semmi baj–válaszoltam megnyugodva. –De ezt a dolgot inkább egyedül vinném véghez.
A lány még jobban elvörösödött, és elkezdte tördelni a kezét.
- De az úrfi azt mondta, hogy…
- Nem mondhatod komolyan, hogy megparancsolta neked a megfürdetésemet –vágtam közbe hitetlenkedve, amivel csak még nagyobb zavarba hoztam. –Oké –próbáltam kitalálni valamit. –Mi lenne, ha elkísérnél a fürdőhelységig, és kint megvárnál?
A lány habozott, majd aprót bólintott. Kiszedett a szekrényből egy teljesen ugyanolyan ruhát, mint ami rajtam volt, és megindult előre. Egy pillantást vetettem az „úrfi” ágyára, ami úgy nézett ki, mintha egy forgószél söpört volna keresztül rajta. Úgy tűnik valakinek elég rossz éjszakája lehetett. A szolgálólány hirtelen megtorpant a szobából nyíló újabb ajtó előtt. Kis híján lefejeltem szegényt, még így is sikerült meglöknöm kicsit. Ijedten fordult meg, fejét apró kezecskéibe temette.
- Nagyon sajnálom –szipogta kétségbeesetten. –Elfelejtettem, hogy Dorian úrfi fürdő helységét csakis ő használhatja. Én új vagyok itt, és sajnálom, hogy csak… a mosdótál…
- Nyugalom –intettem le a nálam alig fiatalabb lányt. –Hogy hívnak?
- Terma –suttogta elsápadva.
- Megtudnád mondani, hogy hol van az úrfi?
- Óh, ő a temetésen van… a tudósén.
Majd mintha eszébe jutott volna valami a szája elé kapta a kezét.
- Sajnálom, én nem akartam tapintatlan lenni –nyöszörögte a sírás határán.
- Nem voltál az. Ez az élet velejárója, vagy mi…
Felkapta a fejét, és kék szemeivel hálásan nézett fel rám. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen alacsony.
- Szóval, mikorra fog visszaérni?
- Talán egy nyolcad holdtölte múlva.
- He? –szaladt ki a számom a paraszti csodálkozás. –Izé… az sokára van?
Értetlenül pislogott.
- Na, majd sietek –mondtam ki a végszót, és kiszedtem a kezéből a ruháshalmot. Megmerevedett, miközben rájött, hogy mire készülök. – Légszíves maradj itt –tagoltam lassan, és vártam egy kicsit, hogy ellenkezzen, de mivel továbbra is megkövülten állt, magamra csuktam az ajtót. Kíváncsian fordultam meg, és meglepetten állapítottam meg, hogy mégiscsak van esze ennek a Dorian úrfinak. Egy hatalmas dézsa állt a szoba közepén. Óvatosan közelebb sétáltam. Tele volt, és mikor beledugtam a kisujjam, a meleg víz kellemesen megbizsergette a bőröm. Egy élmény volt belemerülni. El is feledkeztem az időről, így, mikor halk sürgető kopogásra lettem figyelmes, torpedó módjára ugrottam ki a dézsából, és rángattam magamra a ruhákat. Ahogy kiléptem Terma azonmód lökdösni kezdett.
- Jaj nekem, menjen már –szűrte a fogai között. Engedelmesen visszahátráltam a szobámba. Rám csukta az ajtót, s ugyanabban a pillanatban kinyílt egy másik. Az fülemet mohón az ajtóra tapasztottam.
- Úrfi –hallottam meg Terma hangját.
- Állj fel cseléd –szólalt meg most egy mélyebb hang. – A szolgálófiú jól van?
- Igen, uram –felelte gépiesen a lány, de a hangjából kihallatszott, hogy ideges.
- Rendben, elmehetsz.
Apró lábdobogás, majd Terma elhagyta a darázsfészket. Az ajtómat váratlanul rántották fel, amitől annyira megijedtem, hogy hátrálás közben megbotlottam az asztalkában, és a hátsómra estem. Óvatos mozdulattal felém nyújtotta a kezét. Hálásan a kezébe süllyesztettem a tenyerem. Nem mondom, hogy a madarak csicseregni kezdtek, vagy, hogy egy szivárvány ívelt át a szobán hirtelen. Csak egy egyszerű kis borzongás volt, ami végigfutott a gerincemen. Azonnal elengedett, mikor talpra álltam.
- Úgy hiszem, még nem volt alkalmad bemutatkozni –emelte fel várakozóan a szemöldökét.
- Hát persze –kaptam zavartan a fejemhez. –A nevem Oli… vander –nyögtem fel, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen fiú vagyok. Ő azonban egyetértően bólogatott.
- Jól van Olivander, menj a konyhára, biztos éhes vagy már.
A hasam, mintha csak meghallotta volna az utasítást, korogni kezdett. Az ajtóig sétáltam, de közben éreztem, hogy remeg a kezem. A hátam mögött Dorian rendezni kezdett valamit, majd a fürdőszoba felé indult. Immár határozottan hátráltam ki a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése