2.

A szomszéd kakas kukorékolására ridtam föl. Úgy éreztem magam akár egy mosórongy. A fejem elviselhetetlenül lüktetett, mintha egy úthenger haladt volna keresztül rajta. Fintorogva kikászálódtam az ágyból, ledobva magamról a vastag pamuttakarót. Ledermedtem. Felidéztem zavaros álom részleteit, s beleborzongtam az emlékekbe. Az idegen bőrének érintése annyira valósághűnek tűnt. A takaró pedig…
Hogy kerülhetett ide? Biztos vagyok benne, hogy még nyár elején elsüllyesztettem a szekrénybe! A fejfájásom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, ahogy az elveszett információkat próbáltam előkotorni az agyam leghátsó zugából. Flusztráltan felsóhajtottam. Úgy tűnik, előröl kezdtem a pár éve leküzdött alvajárási mániámat. Lebattyogtam a konyhába reggelit készíteni, és valami gyógyszert keresni. Fel kellett készülnöm a délutáni akciómra.

Gyorsan felkaptam a fogasról a rojtos végű szalmakalapot, és egy határozott mozdulattal a fejemre nyomtam. A farmer kantáros nadrágomban, és az elnyűtt piros pólómban úgy néztem ki, mint egy tisztességes parasztlány. A velem egykorúak máshogy öltözködtek, de én valahogy nem tudtam a mai divatőrülettel lépést tartani. Szerettem a kényelmes melegítőnadrágokat. Ehhez persze az járult hozzá, hogy imádtam mozogni. Ha csak tehettem fel alá járkáltam a faluhoz közeli erdőben. Egyébként farmereket is szívesen hordtam, de a csőnadrágok iránti mérhetetlen rajongást nem tudtam megérteni. Az emberek még leguggolni is alig tudnak bennük, nemhogy futni, vagy felmenni egy dombra.
Kilépve azonnal szemet szúrt, hogy a szemetesünket sikerült valakinek kiborítania. Soha nem értettem, hogy az embereknek miért okoz örömet az, ha mással kitolhatnak.
Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? Még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is.
Az úton egykedvűen fütyörésztem. A falu egy órakor el van néptelenedve, ugyanis a jól megérdemelt ebéd után következik egy fél órás szundi. Cloverben az embereket leginkább a kényelmesség jellemezte. Munka kilenckor, mise tízkor, az első vacsora délután ötkor kezdődik. Szombaton és vasárnap tilos munka, s hétköznapokon sem szabad túlságosan megerőltetnünk magunkat. Talán azért lett Clover egy „lusta falu”, mert a lakosság zöme már nem munkaképes. Tulajdonképpen azok élnek itt, akik vagy túl fiatalok, vagy túl öregek ahhoz, hogy elhagyják a falut. Ennek ellenére én szerettem itt élni, volt valami különleges varázsa a helynek. Valószínűleg az elhagyatott erdő csábított vissza a fővárosból újra és újra. Halványan elmosolyodtam, s megérintettem az apró heget a csuklómon.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy már öt perce állok a pajta ajtaja előtt. Gyorsan elhessegettem a régi emlékeket, majd óvatosan bekopogtam. Ezzel egyidejűleg jutott eszembe, hogy jobb lett volna a ház felőli részhez menni, hisz a turmixgép a konyhában lehetett. Lábdobogás hallatszott belülről, mire kedvem támadt a bokor mögé bújni. A sportcipőmre pillantottam, de a lábam mégsem akart megmozdulni. Ekkor az ajtót szó szerint feltépték.
- Nem érünk rá ismer… –hadarta ingerülten egy nő, majd elakadt a hangja, mikor felemelte a fejem, s a szalmakalap alól óvatosan kikukucskáltam. – Óh, hogy te vagy az –kiáltott fel meglepetten. – Azt hittem, hogy egy újabb nénike hozott a házi pitéjéből –morogta bosszúsan, és már be is tessékelt a tölgyfaajtón. A középkorú nő volt az, aki a haját most egy copfba fogta hátra, kihangsúlyozva tökéletesen ívelt szemöldökét, egzotikus szépségű arcát. Fekete kivágott pólót viselt, a nyakában pedig egy különleges medálú ezüstlánc függött. Barátságosan a hátamra fektette a kezét, és a főépület felé terelt, miközben egyfolytában beszéltetett.
- Minek köszönhetjük a látogatásod?
Éreztem, hogy az arcomat pír lepi el.
- Szükségem lenne a turmixgépre, amit egy hete kért kölcsön Florence néni.
A nő egyetértően bólogatott. Nagyon közvetlen volt velem, teljesen más, mint amire a tegnapiak alapján számítottam.
- Persze aranyom, megkeressük. Nézzük csak –torpant meg hirtelen. – A konyha talán erre van –lépett át a főépületbe vezető ajtón, de a folyosón megint megállt. –Tudnál segíteni? Nem vagyok valami jó a dolgok megtalálásában.
- Persze- feleltem készségesen, és előre mentem. Hamar oda is találtam. A rozoga tűzhely feletti virágos tapéta ismerősként üdvözölt. Azonban a nő eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett, pedig úgy tűnt, mintha végig mögöttem jött volna. Kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra. Most akkor szolgáljam ki magam?

S, akkor meghallottam. Egészen halk suttogás. Reflexszerűen magam elé kaptam a kezem, mintha valamilyen láthatatlan erő támadott volna meg. Rossz érzés kerített hatalmába., s egy beidegződés, vagy talán egyszerű megérzés arra késztetett, hogy meneküljek ki a házból. Megráztam a fejem. Elég volt a paranoiából! A suttogás azonban egyre hangosabb lett. A kijárat felé fordultam, s a lábam szinte azonnal földbe gyökerezett. Ugyanis a folyosó közepén a kopott zöld szőnyegen egy díszes urna állt. Az oldalán különböző motívumok voltak, amik egy percre úgy tűntek, mintha kanyarogva hullámoznának. Jaj, ne már! Ez csak egy urna! Közelebb mentem hozzá, ezzel bebizonyítva, hogy ez tényleg csak egy porcelán. Közelebb érve viszont mintha egy lágy dallamot hallottam volna kiszűrődni egyenesen a kis fekete tárgyból. A farmerembe töröltem izzadó tenyerem, majd óvatosan felemeltem a földről. A dal azonnal elhallgatott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemem.
- Mit csinálsz te itt? –rivallt rám egy bosszús hang.
Ijedtemben összerezzentem, mire az urna kicsúszott a kezemből. Megpróbáltam utánanyúlni, elkapni, de a porcelán megmásíthatatlanul a földre zuhant.

Közérdekű közlemény

Amint láthatjátok (kicsit lejjebb) új sorozat indult. Természetesen az előzőt nem hagytam félbe, csak az anyagom átmenetileg elveszett a gép kipurcanása miatt. Addig is (míg helyrepofozom szegény gépemet) olvashatjátok a Lelkész lányát, hátha sikerül elnyernie a tetszéseteket.

Anyika :)

Még egy novellasorozat indul

A lelkész lánya

- Mária mégsem hitte, hogy Jézus feltámad a harmadik napon. Kertésznek hitte, s követelte tőle fia holttestét. Az emberek ősi hibája, hogy a hallott információból csupán csak azokat jegyezzük meg, amiket magunk számára fontosnak találunk. Nemcsak Mária vétett így, hisz Krisztus a tanítványainak is megjósolta, hogy fogvatartói meg fogják őt kínozni, lándzsával szíven szúrják, de harmadnapon majd feltámad a halottak közül. Mégsem volt a sírnál harmadnapon egyik tanítvány sem. Helyette egymásra támaszkodva siratták mesterüket, elfogadva ezáltal halálát. Emberi gyarlóság lenne? Minden bizonnyal. Jézus nem tett szemrehányást, mikor meglátogatta őket. A szidás helyett kiemelte őket a bánat gödréből új reményt adva nekik. Krisztus feltámadott érünk, hogy bűneinkért megfizessen. A tulajdonai vagyunk, a bárányai, akiket szent oltalma alá vont. Kedves Testvéreim, fohászkodjunk most őhozzá! Felállva énekeljük el a huszonnegyedik zsoltárt!

Elégedetten sóhajtottam fel, mikor az orgonamester előcsalogatta hangszeréből a dallamokat. Büszke voltam magamra, hogy fél óra erejéig képes voltam aput helyettesíteni. Elsőéves voltam még csak a teológiai fősulin, de erre még nem voltam teljesen felkészülve. Bár, tapasztalatom elég sok volt, ha csak azt nézzük, hogy hat éves korom óta minden egyes vasárnap végigültem apu prédikációját.

Hirtelen összerezzentem, mikor a második sorban ülő Klara néni hangosan „énekelni” kezdett. A hangos vinnyogástól még a templom előtt ülő szürkemacska is elszaladt. Lesomfordáltam az emelvényről, és átadtam a helyemet a szószéken a presbiternek. Szerencsére a mise utolsó tíz percét, és az Úrvacsorát már ő fogja levezényelni. A helyemet elfoglalva, gyorsan előkotortam a táskámból két kicsi szivacsdarabkát, és észrevétlenül a fülembe dugtam őket. Klára néni rendes vénlány volt, csak kicsit süket. Persze, a többi templomba járó sem volt már olyan éles hallású. A legtöbbjük már túl volt a nyolcvanon. Kicsit elszomorodva pillantottam végig a hívők sorain. Clover(*lóhere) elég előnytelen falu volt ebből a szempontból. Nemcsak a neve, hanem a lakói miatt is. Ugyanis a populációt nyolcvanhét százalékban vénlányok alkották. A kevéske korombeli fiatal is inkább a folyóparton heverészett, minthogy a legnagyobb forróságban a templomban ücsörögjön. Kellett nekem a forróságot említenem! Két apró izzadságcsepp úgy döntött, hogy versenyt futnak a tarkómtól a hátam közepéig. Hiába próbáltam répavörös, rőt hajammal megakadályozni, mindkettő célba ért. Ismét körbepillantottam, hátha valaki felfigyelt a szerencsétlenkedésemre. Szerencsére a tarka ünneplőkbe öltözött nénikék inkább a presbitert lesték, hogy vajon mikor vehetik már fel az Úrvacsorát. Fel is pattantak szép sorban, szinte versenyezve egymással. A hátsó sornak kellett volna kezdenie a menetet, de már az első sorban ülők tülekedtek az asztalhoz. Megcsóváltam a fejem, és felálltam, hogy segítsek a bor adagolásában, mikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. A leghátsó padból egy sötét árny pattant fel, és vetette ki magát a templom bejáratán. A nappali fény egy másodpercre megcsillant fekete bőrkabátja vállán. Automatikusan mozdultam, és az idegen után vetettem magam. Nem vagyok erőszakos típus, de okvetlenül közölnöm kellett vele, hogy a nem református vallásúak is nyugodtan vehetnek Úrvacsorát. A küszöbön megtorpanva, pont láttam, ahogy befordul Florencék pajtájába. A bokáig érő talárt felkapva siettem utána. Amint kiléptem a templom árnyékából, a napsugarak gaz támadást indítottak az arcomat borító szeplők ellen. Szerencsére gyorsan beértem a pajta fedele alá, mielőtt fél arcom szokásos paprikavörössé vált volna. Túlzott hevességgel löktem be a pajta ajtaját, mire a bent levők, mint ijedt galambok, reppentek szét. Az tűnt fel először, hogy mindegyikük úgy mered rám, mintha egy bogár lennék a gyűjteményükből. Kettő nő állt egymás mellett: Egy középkorú, fekete hajú, talán a legkevésbé agresszív tekintetű nő. Középen pedig egy hosszú szőke hajú, darázsderekú északi szépség állt. Mialatt őket figyeltem a két férfi körülvett. Egyikük a bőrkabátos volt, egy huszonöt év körüli csapzott barna hajú, meglepett tekintetű férfi, a másik pedig egy nyurga szőke volt, valószínűleg a szőke lánynak az öccse. Megráztam a fejem. Biztos azt hiszik, hogy hiányzik pár kerekem, úgyhogy inkább abbahagytam a bambulást.

- Bocsánat a zavarásért, csak szólni szerettem volna magának –néztem egyenes a bőrkabátos szemébe. –Hogy talán…
Elakadt a hangom, mikor a szőke hajú srác egyenesen az aurámba lépett, hogy szinte már az orrunk is összeért. Ez a felsőbbséges viselkedés mindig is irritált.
- Felvehetné az úrvacsorát –folytattam hátrahajolva.
- Erik hátra –vette oda a srácnak a bőrkabátos, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. –Te pedig –lépett felém hirtelen. – menj el. Most!
Meglepetésemben elnyílt a szám. A férfi hirtelen mellettem termett, és csinált valamit a hátam mögött, amit tompa puffanás követett.
- Kushadj Elin! –vakkantotta dühösen, majd elkezdett az ajtó felé lökdösni, megakadályozva ezzel, hogy hátraforduljak. – Jobb lenne, ha visszamennél a templomba. Ha nem tévedek ez itt magánterület.
Elvörösödve jöttem rá, hogy igaza van. Sokszor voltam már ebben a pajtában, de mindig csak Florence néni jelenlétében. Nem tudhattam, hogy idegeneknek adta ki.
- Bocsánat –hebegtem kissé zavartan. –Nem tudtam, hogy Florence néninek látogatói vannak.
- Most már tudod –morogta ingerülten, és egy utolsót lökött rajtam. Mikor megfordultam, már csak az ajtó becsapódását láthattam a háta mögött.
Összeráncoltam a homlokom. Valami nem stimmelt ezekkel az emberekkel. Olyan merevek voltak, és mintha körülvette volna őket valami baljóslatú, amitől kirázott a hideg.
Felkaptam ismét a ruhám, és visszasiettem a templomba. Talán nem ártana az új jövevények után kérdezni, hisz ha valaki tud valamit róluk, akkor azok a vénlányok lesznek.


Persze egyikük sem tudott információkkal szolgálni. Csak annyival, hogy Florence néni tegnap elutazott a fiához, és estére már megérkeztek az idegenek is. Ők bezzeg semmi furcsaságot nem találtak bennük. A „fiatalok” biztos az unokáinak a barátai, és csak a szünetüket töltik itt. Na meg egy felnőtt nő is elkísérte őket, szóval az alibi abszolút makulátlan.
Fáradtan dőltem az ágyamra. Képes voltam egy egész délutánt a nyomozásra pazarolni! Bár igazából nem volt semmi dolgom. Apu két hét múlva jön haza a szanatóriumból.
Felpattantam, és a tükör elé álltam. A sötétkék hálóing épphogy súrolta a térdemet. A göndör narancssárga fürtök engedelmesen hullottak alá a vállamnak. Az összhatást megzavarta a szinte bántóan kék szemem. Gyors elléptem a tükör elől, és lesiettem a lépcsőn. Az én szobám a paplak padlásán helyezkedett el. Ellenőriztem az ajtókat, a paranoia úgyis rám ragadt a nap folyamán. Visszafele egy percre megtorpantam a lépcsőn. Mintha kintről valami neszt hallottam volna. Megráztam magam. Ha így folytatom, nem fogok tudni aludni éjjel. A szobámba érve az ablakhoz sétáltam, és óvatosan eltoltam a reteszt. Az éjszaka hűvössége kellemesen megcirógatta az arcom, enyhítve a délutáni forróság okozta pírt. Az ablak alatt egy öreg meggyfa terpeszkedett. Amikor kicsi voltam, apuval minden éjjel a csillagokat fürkésztük. Hiányzott, hisz még sosem hagyott egyedül hosszabb időre. Az ágyra rogytam, és a párnát a fejem alá gyűrtem. Holnap elmegyek a pajtába. Úgyis Florence néninél maradt a turmixgépünk.

Hideg érintésre ébredtem. Kábán pislogtam a sötétségben, próbálva kivenni az előttem álló homályba burkolózó alakot. Világítóan szürke szempár vált ki a sötétségből, ahogy az idegen leguggolt, és a fejünk egy vonalba került. Valahonnan ismerősnek tűnt a tekintete.
- Ki vagy? –suttogtam ijedten.
- Shh –nyugtatott akár egy kisgyereket. –Ez csak egy álom. Én csak a képzeleted szüleménye vagyok.
A hangja valamiért megnyugtatott. Óvatosan felültem, mire a takaró lehullott rólam. Hisz ennek nem itt kéne lenni, hanem a szekrényben.
- Mi a neved? –kérdezte, és a kezével finoman maga felé fordította az állam.
- Magdaléna –leheltem, mire az ujjai egyre jobban szorítani kezdtek. Majd hirtelen eltűnt a keze. –A neved –próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Mit mondtál, hogy hívnak?
- A nevek nem jelentenek semmit –jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Összeráncoltam a homlokom. Valami nem stimmelt. –Hány éves vagy? –kérdezte szelídebben, amivel a figyelmemet megint magára terelte. Óvatosan megérintettem a halványan kirajzolódó arccsontját. A bőre bársonyosan puha volt.
- Tizenkilenc –mormoltam oldalra biccentett fejjel. –Túlságosan öreg vagyok, nem igaz?
Halkan felnevetett. Mosolyra húzódott a szám.
- Inkább túl fiatal –ragadta meg hirtelen a csuklóm, és húzta el az arcától. A szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, így már őt is jobban láttam. Már ült az ágyam előtt, egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal a csuklóm belső oldalára rajzolt apró köröket. Hirtelen felpattantam kihúzva a karom a fogságból. A meztelen talpam alatt éreztem a korhadó padló apró repedéseit, s az ablakon betévedő lágy szellőtől libabőrössé vált a karom. Megpördültem, és élveztem, ahogy a hálóingem szállt utánam. Ő is felállt. Szemtől szembe már hatalmasnak tűnt, szinte eltörpültem mellette. Tétován felé emeltem a tenyerem, mire ő is hasonlóan tett, s mikor a bőrűnk összeért, apró remegés futott végig a gerincemen. A tenyerében az enyém elveszett. Ilyen valósághű álmom még sosem volt. Egy dolgot szerettem volna ennél is jobban kipróbálni. Hátraléptem.
- Az álmokban minden megtörténhet, ugye? –kérdeztem mosolyogva. Egy percre elakadt a lélegzete, s láttam, hogy önkéntelenül felém lép.
- Minden –válaszolta mélyebb hangon, és a kezét tétován felém nyújtotta. Csak erre vártam. Teljes erőmből az ablak felé kezdtem el futni, majd ugyanazzal a lendülettel kivetettem magam rajta, hogy végre megtudhassam, hogy vajon milyen érzés lehet repülni.

Fantasy novel

Egy új család

Óvatosan kilestem az oszlop mögül. A vámpírhorda még mindig a pult előtt csoportosult. A vezetőjük, egy jó képű harmincas a recepcióssal beszélgetett. Szegény nőnek fogalma sem volt róla, hogy egy vérszomjas fenevaddal áll szembe, aki a ragadozóösztönével magához csábítja, majd egy óvatlan pillanatban végez vele. Viszont az én célpontom túl nyugodt volt, majdhogynem szoborszerű. Kezeit lazán szürke vászonnadrágzsebébe süllyesztette. Feje bágyadtan lekókadt, tekintete szomorúan tükröződött vissza a linóleumpadlón. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a társaim arca betöltse az elmémet. Itt voltak mind… gyűlöletteli, bosszúéhes aurák. Erőt adott, hogy ezt az egészet az ő megváltásukért fogom tenni.

Felpillantottam, mikor meghallottam az egyenletes lépéseket. Lassan, precízen mozogtak. A horda minden körülmény között összetartott, nem véletlen, hogy olyan nehéz volt elkapni őket. A vadászok is inkább egyesével csalják őket lépre, és majd fejezik le azt a tökéletesen megszabott fejüket. Váratlanul megtorpant a lépcsőn a célpontom, és felém fordult. Ha lett volna szívem, biztos hevesebben kezdett volna verni. Gyorsan visszahúzódtam az árnyékba, és átkoztam magam az óvatlanságomért. A vámpír azonban még nem leplezett le. Tekintete fenyegetően felizzott, miközben odavakkantott valamit a társainak. Mintha megfagyott volna a levegő, olyan merevek lettek mindannyian. A prédám várakozóan a harmincasra nézett, amihez az összes vámpír tekintet rászegeződött. Egyértelműen látszott, hogy ebben a hordában ki az alfahím. Váratlanul egy fiatal anyuka lépett ki a szobából közvetlenül a horda mellett. Amint megpillantotta maga előtt a mozdulatlan férfiakat, falfehérré vált, és gyorsan lesietett a lépcsőn. Mikor elment a nő elment a prédám mellett, az meg se rezzent, pedig biztos betöltötte az orrát a nő vérének émelyítően csalogató illata. Merev tartása csak akkor lazult el kissé, mikor a harmincas aprót bólintott. Mintha felengedett volna a vákuumhatás, lélegzett fel egyszerre mindenki. Ez a horda más, mint a többi. Rendezetten viselkednek, követik a vezér utasítását, és nem tartanak véres orgiákat. Vagy csak álca lenne az eddigi fegyelmezett viselkedésük, és éjszaka bújna elő vért szomjazó énjük?

A préda megvárta, hogy mindenki mögött becsukódjon az ajtó, majd elindult a második emeleti lépcső felé. Óvatosan a tenyerembe csúsztattam az ezüst injekciós tűt. Ennél szerencsésebben nem is alakulhatnának az események. Azért tempósan kellett lépkednem, ha nem akartam szem előtt téveszteni, a háta már így is eltűnt a lépcsőfordulóban. Végül észrevettem gesztenyebarna haját a sarokban, de ekkor az emeleten hirtelen lekapcsolódott a világítás. Éppenséggel láttam így is, de a meggyengült érzékszerveimnek hála, nem tudtam beazonosítani a célpontom pontos tartózkodási helyét. Levettem a topánom, mire a lépcső hideg köve érdesen simult a talpam alá. Gyerünk Ereia, menni fog ez! Esetlen mozdulatokkal a sötét folyosóra léptem.
- Halihó! Van itt valaki? –cincogtam, mint egy ijedt kislány, mint a tökéletes áldozat.
Sötét árny suhant el előttem, és az orromat a szaténfa kellemes illata töltötte meg.
- Valaki tudna… - próbálkoztam ismét, de nem fejezhettem be, mert egy puha tenyér tapadt a számra, majd a derekamnál fogva a falhoz szorítottak. A sötétből egy dühös zöld szempár vált ki.
- Mit akarsz a családomtól? –morogta halkan, és a tenyerét lecsúsztatta a nyakamra. Félnem kellett volna, hisz egy mozdulattal összeroppanthatja a nyaki csigolyáimat, de valamiért mégsem tudtam. A szorítása határozott volt, de nem fájdalmas. Habozott… hibázott.

- Csak te kellesz nekem vámpír –mosolyodtam el negédesen, majd a tűt a nyaki ütőerébe döftem. Azonnal lemerevedett, de még így is próbált a falhoz rögzíteni. Szomorú tekintete az enyémbe fúródott. Elvörösödtem, akár egy rajta kapott kamasz. Megráztam a fejem, és gyorsan felengedtem a nyomást, mire az üvegcse megtelt átlátszó folyadékkal. Észrevétlenül fellélegeztem, és könnyedén kihúztam belőle a tűt. Még mindig nem bírt megmozdulni, mert a méreg, ami a szúrás során a testébe fecskendőződött, mozdulatlanná bénította. Ügyetlenül megpaskoltam a mellkasát.
- Rendes vámpírka vagy –dünnyögtem, és elsüllyesztettem a fecskendőt az övtáskámba. Ahogy ott állt velem szemben teljesen magatehetetlenül, elöntött a részvét. Most már tudtam, hogy jó fiú volt, tiszta vérrel. Kisimítottam egy eltévedt hajtincset a szeme elől. – Milyen fura a világ, hisz mindketten elkárhozottak vagyunk, mégsem ugyanazon az oldalon állunk –mosolyodtam el, miközben próbáltam elkerülni a makacs tekintetet. –A Pres tisztának talált. Viszlát, vámpír!
Volt valami, ami arra ösztökélt, hogy maradjak még egy kicsit mellette. Talán, hogy megbizonyosodjak róla, hogy rendben lesz. Vagy talán, hogy…

Ismét megráztam a fejem, mire a göndör loknijaim a levegőbe emelkedtek. Nem szabad elfelejtenem, hogy kikkel állok szemben. Leugráltam a lépcsőkön, s a bájosan megvilágított hallba értem. Legbelül irritált ez a fényűzés, lebegés a gondatlanság mámorában. Ez vett körül régen engem is, mikor még ember voltam, és a legnagyobb gondom az volt, hogy milyen színű körömlakkal fessem ki a köröm. A világ változik, az enyémet egy vámpír változtatta meg.
Elhaladtam egy összebújó pár mellett. A férfi birtoklóan a nő köré fonta a karját, és oltalmazón magához húzta. Felsóhajtottam kínomban. Emiatt egyszerre rohamoztak meg az érzékek, a lüktető erek ütemes verdesése, a szívdobbanások lágy ritmusa. Kellett neked levegőt venned! Gyorsan kisiettem a hotelből. Az éjszaka hűsítő érintése lenyugtatta az éhségemet. A kijárat előtt már Tony, és Demetrius várakozott. Mindkettejükről lerítt, hogy feszültebbek a kelleténél.

- Mi a pálya izomagyak? –piszkálgattam őket, hátha ettől jobb kedvem lesz. Egyébként mindkét vámpírvadász két méter húsz körült volt. A vámpírlét egyik előnye, ha sportos voltál, budybilder leszel.
- Változott a terv Ereia. Visszük a tagot –szólalt meg Demetrius lekicsinylő hangon.
Ökölbe szorult a kezem.

- Tiszta a vére! Tessék, nézzétek –nyomtam az orruk alá a fecskendőt. Tony ingerülten kikapta a kezemből, és a földhöz vágta. Méltatlankodva hördültem fel. –Mi a francot csinálsz?
- A főnök közvetlen parancsa –válaszolta higgadtabban. – Sürgős az ügy, úgyhogy szedd a lábad!
Bosszúsan összeráncoltam a szemöldököm.
- Mégis mit csináljak? Vegyem a hátamra, vagy hogy képzeled?
Most először tűntek zavarodottnak. Biztos voltam benne, hogy ezt az apró részletet figyelmen kívül hagyták.
- Majd akkor mindhárman bemegyünk, és kiráncigáljuk –vetette fel elmésen Demetrius.
- Hogyne –tromfoltam le gyorsan. – A horda úgyis hagyná, hogy elraboljuk az egyiküket!
- Mé, neked van jobb ötleted? –morogta sértődötten a férfi. Még csak egy éve voltam tizenkilenc éves, mondhatni emberileg húsznak. A lényeg, hogy hiába vagyok köztük a legfiatalabb, az IQ-m az ötszöröse az övéiknek.
- Ami azt illeti igen –feleltem nyugodtan. –Méghozzá az, hogy hazamegyek! Nincs kedvem megöletni magam. Ha akartok valamit, holnap visszajöttök erősítéssel. –hátha addigra lelép innen a horda.
Susmorogni kezdtek egymás között, amire kicsit sem voltam kíváncsi. Két könnyed lépéssel átmentem az út túloldalára, hogy a park sötétjében végre egyedül lehessek. Félelmetesen kihaltnak tűnt volna a hely, ha nem lennék a ragadozók csoportjában.

Teljesen elkámpicsorodtam, mikor rájöttem, hogy mi fog várni rám a sivár, ötödik emeleti nevenincs bérlakásomban. A mosogatnivaló. Persze ez nem azt jelenti, hogy anonim életem lenne, barátok, szórakozás nélkül, csak azt, hogy hiányzik belőle egy lényeges elem. Hogy mi, azt nem tudom. Inkább bedugtam a fülembe az mp3-at, hogy az emberi dallamok elkergessék az ürességet okozó gondolatokat. S közben észre sem vettem, mikor ráfordultam a kikötőhöz vezető útra. A hajók csendesen ringatóztak egymás mellett, s a tenger is kifejezetten nyugodtnak tűnt. Halkan dúdolgatni kezdtem a fülemben felharsanó Lucky című számot, mikor enyhe nyomást éreztem a vállamon. Riadtan ugrottam hátra, mire az mp3-am a földre esett, és ripityára tört. De nem ez lett a legnagyobb gondom, ugyanis az egykori prédám izzó tekintettel közeledett felém. Mozdulatlanná merevedtem, mintha ez lenne a vadásza elől menekülő zsákmány utolsó kétségbeesett próbálkozása. Akaratlanul is elnyílt a szám, mikor gyengéden az arcomra helyezte a tenyerét. Kellemes meleget árasztott, amitől enyhe borzongás futott végig a gerincemen. A melegség azonban minden figyelmeztetés nélkül eltűnt. Egy sötét árny sodorta el a forrását. Megkövülten bámultam, ahogy Tony, és Demetrius megpróbálják lefogni a prédát. Hiába voltak ketten, a fiú hatalmas erővel rendelkezett. Tony felém indult, mire a préda dühösen a fának hajította. Demetrius ekkor lesből akart támadni, de túl lassúnak bizonyult. Mire föleszmélhetett volna, kicsavarodott testhelyzetben feküdt a földön. Tudtam, hogy ezek után én következek. A víz felé kezdtem el rohann. Egy ember számára csak egy elmosódott folt lennék, de egy fejlett vámpírhoz képest még lassú is vagyok. Talán ezért ért be olyan gyorsan. A derekamnál fogva a földre rántott, és erővel a hátamra fordított. A kezemmel próbáltam megütni, mire a fejem mellé szorította őket. Megcserélődtek a szerepek, most én nem tudtam megmozdulni.
- Nyugalom vadász, nem foglak bántani –szólalt meg józan hangon. Meglepetten pislogtam, hisz semmi jel nem utalt rá, hogy a harc hevületében szét fog tépni.
Óvatosan áthelyezte a testsúlyát, hogy némi levegő is jusson a tüdőmbe. Felesleges gesztus, hisz úgyis rá szükségem. Közben az ujjával észrevétlen köröket rajzolt a csuklómra, amitől bizseregni kezdett a bőröm.
- Akkor mit fogsz csinálni? –kérdeztem akadozó hangon.
- Elrabollak –jelentette ki egyszerűen, majd felpattant, és a hátára dobott. Olyan gyorsan futott, hogy még vámpír létemre is szédülés fogott el. Mikor letett már fedett helységben voltunk. Jobban mondva a hotelben. Határozottan megfogta a kezem, és behúzott egy szobába. A bent levő vámpírok azonnal felugrottak a jöttünkre. A vámpírsorfal utat engedett a harmincas előtt.

- Ez meg mit jelentsen, Deron? –mutatott rám indulatosan. A préda, Deron a háta mögé tolt, de a kezemet még így sem engedte el.
- Ő itt… - kezdte, majd zavartan megtorpant, és hátrafordult. –Mi a neved?
- Ereia –hebegtem, mire kaptam tőle egy barátságos mosolyt. Ahogy visszafordult a többiekhez, a mosoly eltűnt az arcáról.
- Ő a párom, Ereia. A horda új tagja.