2.

A szomszéd kakas kukorékolására ridtam föl. Úgy éreztem magam akár egy mosórongy. A fejem elviselhetetlenül lüktetett, mintha egy úthenger haladt volna keresztül rajta. Fintorogva kikászálódtam az ágyból, ledobva magamról a vastag pamuttakarót. Ledermedtem. Felidéztem zavaros álom részleteit, s beleborzongtam az emlékekbe. Az idegen bőrének érintése annyira valósághűnek tűnt. A takaró pedig…
Hogy kerülhetett ide? Biztos vagyok benne, hogy még nyár elején elsüllyesztettem a szekrénybe! A fejfájásom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, ahogy az elveszett információkat próbáltam előkotorni az agyam leghátsó zugából. Flusztráltan felsóhajtottam. Úgy tűnik, előröl kezdtem a pár éve leküzdött alvajárási mániámat. Lebattyogtam a konyhába reggelit készíteni, és valami gyógyszert keresni. Fel kellett készülnöm a délutáni akciómra.

Gyorsan felkaptam a fogasról a rojtos végű szalmakalapot, és egy határozott mozdulattal a fejemre nyomtam. A farmer kantáros nadrágomban, és az elnyűtt piros pólómban úgy néztem ki, mint egy tisztességes parasztlány. A velem egykorúak máshogy öltözködtek, de én valahogy nem tudtam a mai divatőrülettel lépést tartani. Szerettem a kényelmes melegítőnadrágokat. Ehhez persze az járult hozzá, hogy imádtam mozogni. Ha csak tehettem fel alá járkáltam a faluhoz közeli erdőben. Egyébként farmereket is szívesen hordtam, de a csőnadrágok iránti mérhetetlen rajongást nem tudtam megérteni. Az emberek még leguggolni is alig tudnak bennük, nemhogy futni, vagy felmenni egy dombra.
Kilépve azonnal szemet szúrt, hogy a szemetesünket sikerült valakinek kiborítania. Soha nem értettem, hogy az embereknek miért okoz örömet az, ha mással kitolhatnak.
Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? Még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is.
Az úton egykedvűen fütyörésztem. A falu egy órakor el van néptelenedve, ugyanis a jól megérdemelt ebéd után következik egy fél órás szundi. Cloverben az embereket leginkább a kényelmesség jellemezte. Munka kilenckor, mise tízkor, az első vacsora délután ötkor kezdődik. Szombaton és vasárnap tilos munka, s hétköznapokon sem szabad túlságosan megerőltetnünk magunkat. Talán azért lett Clover egy „lusta falu”, mert a lakosság zöme már nem munkaképes. Tulajdonképpen azok élnek itt, akik vagy túl fiatalok, vagy túl öregek ahhoz, hogy elhagyják a falut. Ennek ellenére én szerettem itt élni, volt valami különleges varázsa a helynek. Valószínűleg az elhagyatott erdő csábított vissza a fővárosból újra és újra. Halványan elmosolyodtam, s megérintettem az apró heget a csuklómon.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy már öt perce állok a pajta ajtaja előtt. Gyorsan elhessegettem a régi emlékeket, majd óvatosan bekopogtam. Ezzel egyidejűleg jutott eszembe, hogy jobb lett volna a ház felőli részhez menni, hisz a turmixgép a konyhában lehetett. Lábdobogás hallatszott belülről, mire kedvem támadt a bokor mögé bújni. A sportcipőmre pillantottam, de a lábam mégsem akart megmozdulni. Ekkor az ajtót szó szerint feltépték.
- Nem érünk rá ismer… –hadarta ingerülten egy nő, majd elakadt a hangja, mikor felemelte a fejem, s a szalmakalap alól óvatosan kikukucskáltam. – Óh, hogy te vagy az –kiáltott fel meglepetten. – Azt hittem, hogy egy újabb nénike hozott a házi pitéjéből –morogta bosszúsan, és már be is tessékelt a tölgyfaajtón. A középkorú nő volt az, aki a haját most egy copfba fogta hátra, kihangsúlyozva tökéletesen ívelt szemöldökét, egzotikus szépségű arcát. Fekete kivágott pólót viselt, a nyakában pedig egy különleges medálú ezüstlánc függött. Barátságosan a hátamra fektette a kezét, és a főépület felé terelt, miközben egyfolytában beszéltetett.
- Minek köszönhetjük a látogatásod?
Éreztem, hogy az arcomat pír lepi el.
- Szükségem lenne a turmixgépre, amit egy hete kért kölcsön Florence néni.
A nő egyetértően bólogatott. Nagyon közvetlen volt velem, teljesen más, mint amire a tegnapiak alapján számítottam.
- Persze aranyom, megkeressük. Nézzük csak –torpant meg hirtelen. – A konyha talán erre van –lépett át a főépületbe vezető ajtón, de a folyosón megint megállt. –Tudnál segíteni? Nem vagyok valami jó a dolgok megtalálásában.
- Persze- feleltem készségesen, és előre mentem. Hamar oda is találtam. A rozoga tűzhely feletti virágos tapéta ismerősként üdvözölt. Azonban a nő eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett, pedig úgy tűnt, mintha végig mögöttem jött volna. Kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra. Most akkor szolgáljam ki magam?

S, akkor meghallottam. Egészen halk suttogás. Reflexszerűen magam elé kaptam a kezem, mintha valamilyen láthatatlan erő támadott volna meg. Rossz érzés kerített hatalmába., s egy beidegződés, vagy talán egyszerű megérzés arra késztetett, hogy meneküljek ki a házból. Megráztam a fejem. Elég volt a paranoiából! A suttogás azonban egyre hangosabb lett. A kijárat felé fordultam, s a lábam szinte azonnal földbe gyökerezett. Ugyanis a folyosó közepén a kopott zöld szőnyegen egy díszes urna állt. Az oldalán különböző motívumok voltak, amik egy percre úgy tűntek, mintha kanyarogva hullámoznának. Jaj, ne már! Ez csak egy urna! Közelebb mentem hozzá, ezzel bebizonyítva, hogy ez tényleg csak egy porcelán. Közelebb érve viszont mintha egy lágy dallamot hallottam volna kiszűrődni egyenesen a kis fekete tárgyból. A farmerembe töröltem izzadó tenyerem, majd óvatosan felemeltem a földről. A dal azonnal elhallgatott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemem.
- Mit csinálsz te itt? –rivallt rám egy bosszús hang.
Ijedtemben összerezzentem, mire az urna kicsúszott a kezemből. Megpróbáltam utánanyúlni, elkapni, de a porcelán megmásíthatatlanul a földre zuhant.