Még egy novellasorozat indul

A lelkész lánya

- Mária mégsem hitte, hogy Jézus feltámad a harmadik napon. Kertésznek hitte, s követelte tőle fia holttestét. Az emberek ősi hibája, hogy a hallott információból csupán csak azokat jegyezzük meg, amiket magunk számára fontosnak találunk. Nemcsak Mária vétett így, hisz Krisztus a tanítványainak is megjósolta, hogy fogvatartói meg fogják őt kínozni, lándzsával szíven szúrják, de harmadnapon majd feltámad a halottak közül. Mégsem volt a sírnál harmadnapon egyik tanítvány sem. Helyette egymásra támaszkodva siratták mesterüket, elfogadva ezáltal halálát. Emberi gyarlóság lenne? Minden bizonnyal. Jézus nem tett szemrehányást, mikor meglátogatta őket. A szidás helyett kiemelte őket a bánat gödréből új reményt adva nekik. Krisztus feltámadott érünk, hogy bűneinkért megfizessen. A tulajdonai vagyunk, a bárányai, akiket szent oltalma alá vont. Kedves Testvéreim, fohászkodjunk most őhozzá! Felállva énekeljük el a huszonnegyedik zsoltárt!

Elégedetten sóhajtottam fel, mikor az orgonamester előcsalogatta hangszeréből a dallamokat. Büszke voltam magamra, hogy fél óra erejéig képes voltam aput helyettesíteni. Elsőéves voltam még csak a teológiai fősulin, de erre még nem voltam teljesen felkészülve. Bár, tapasztalatom elég sok volt, ha csak azt nézzük, hogy hat éves korom óta minden egyes vasárnap végigültem apu prédikációját.

Hirtelen összerezzentem, mikor a második sorban ülő Klara néni hangosan „énekelni” kezdett. A hangos vinnyogástól még a templom előtt ülő szürkemacska is elszaladt. Lesomfordáltam az emelvényről, és átadtam a helyemet a szószéken a presbiternek. Szerencsére a mise utolsó tíz percét, és az Úrvacsorát már ő fogja levezényelni. A helyemet elfoglalva, gyorsan előkotortam a táskámból két kicsi szivacsdarabkát, és észrevétlenül a fülembe dugtam őket. Klára néni rendes vénlány volt, csak kicsit süket. Persze, a többi templomba járó sem volt már olyan éles hallású. A legtöbbjük már túl volt a nyolcvanon. Kicsit elszomorodva pillantottam végig a hívők sorain. Clover(*lóhere) elég előnytelen falu volt ebből a szempontból. Nemcsak a neve, hanem a lakói miatt is. Ugyanis a populációt nyolcvanhét százalékban vénlányok alkották. A kevéske korombeli fiatal is inkább a folyóparton heverészett, minthogy a legnagyobb forróságban a templomban ücsörögjön. Kellett nekem a forróságot említenem! Két apró izzadságcsepp úgy döntött, hogy versenyt futnak a tarkómtól a hátam közepéig. Hiába próbáltam répavörös, rőt hajammal megakadályozni, mindkettő célba ért. Ismét körbepillantottam, hátha valaki felfigyelt a szerencsétlenkedésemre. Szerencsére a tarka ünneplőkbe öltözött nénikék inkább a presbitert lesték, hogy vajon mikor vehetik már fel az Úrvacsorát. Fel is pattantak szép sorban, szinte versenyezve egymással. A hátsó sornak kellett volna kezdenie a menetet, de már az első sorban ülők tülekedtek az asztalhoz. Megcsóváltam a fejem, és felálltam, hogy segítsek a bor adagolásában, mikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. A leghátsó padból egy sötét árny pattant fel, és vetette ki magát a templom bejáratán. A nappali fény egy másodpercre megcsillant fekete bőrkabátja vállán. Automatikusan mozdultam, és az idegen után vetettem magam. Nem vagyok erőszakos típus, de okvetlenül közölnöm kellett vele, hogy a nem református vallásúak is nyugodtan vehetnek Úrvacsorát. A küszöbön megtorpanva, pont láttam, ahogy befordul Florencék pajtájába. A bokáig érő talárt felkapva siettem utána. Amint kiléptem a templom árnyékából, a napsugarak gaz támadást indítottak az arcomat borító szeplők ellen. Szerencsére gyorsan beértem a pajta fedele alá, mielőtt fél arcom szokásos paprikavörössé vált volna. Túlzott hevességgel löktem be a pajta ajtaját, mire a bent levők, mint ijedt galambok, reppentek szét. Az tűnt fel először, hogy mindegyikük úgy mered rám, mintha egy bogár lennék a gyűjteményükből. Kettő nő állt egymás mellett: Egy középkorú, fekete hajú, talán a legkevésbé agresszív tekintetű nő. Középen pedig egy hosszú szőke hajú, darázsderekú északi szépség állt. Mialatt őket figyeltem a két férfi körülvett. Egyikük a bőrkabátos volt, egy huszonöt év körüli csapzott barna hajú, meglepett tekintetű férfi, a másik pedig egy nyurga szőke volt, valószínűleg a szőke lánynak az öccse. Megráztam a fejem. Biztos azt hiszik, hogy hiányzik pár kerekem, úgyhogy inkább abbahagytam a bambulást.

- Bocsánat a zavarásért, csak szólni szerettem volna magának –néztem egyenes a bőrkabátos szemébe. –Hogy talán…
Elakadt a hangom, mikor a szőke hajú srác egyenesen az aurámba lépett, hogy szinte már az orrunk is összeért. Ez a felsőbbséges viselkedés mindig is irritált.
- Felvehetné az úrvacsorát –folytattam hátrahajolva.
- Erik hátra –vette oda a srácnak a bőrkabátos, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. –Te pedig –lépett felém hirtelen. – menj el. Most!
Meglepetésemben elnyílt a szám. A férfi hirtelen mellettem termett, és csinált valamit a hátam mögött, amit tompa puffanás követett.
- Kushadj Elin! –vakkantotta dühösen, majd elkezdett az ajtó felé lökdösni, megakadályozva ezzel, hogy hátraforduljak. – Jobb lenne, ha visszamennél a templomba. Ha nem tévedek ez itt magánterület.
Elvörösödve jöttem rá, hogy igaza van. Sokszor voltam már ebben a pajtában, de mindig csak Florence néni jelenlétében. Nem tudhattam, hogy idegeneknek adta ki.
- Bocsánat –hebegtem kissé zavartan. –Nem tudtam, hogy Florence néninek látogatói vannak.
- Most már tudod –morogta ingerülten, és egy utolsót lökött rajtam. Mikor megfordultam, már csak az ajtó becsapódását láthattam a háta mögött.
Összeráncoltam a homlokom. Valami nem stimmelt ezekkel az emberekkel. Olyan merevek voltak, és mintha körülvette volna őket valami baljóslatú, amitől kirázott a hideg.
Felkaptam ismét a ruhám, és visszasiettem a templomba. Talán nem ártana az új jövevények után kérdezni, hisz ha valaki tud valamit róluk, akkor azok a vénlányok lesznek.


Persze egyikük sem tudott információkkal szolgálni. Csak annyival, hogy Florence néni tegnap elutazott a fiához, és estére már megérkeztek az idegenek is. Ők bezzeg semmi furcsaságot nem találtak bennük. A „fiatalok” biztos az unokáinak a barátai, és csak a szünetüket töltik itt. Na meg egy felnőtt nő is elkísérte őket, szóval az alibi abszolút makulátlan.
Fáradtan dőltem az ágyamra. Képes voltam egy egész délutánt a nyomozásra pazarolni! Bár igazából nem volt semmi dolgom. Apu két hét múlva jön haza a szanatóriumból.
Felpattantam, és a tükör elé álltam. A sötétkék hálóing épphogy súrolta a térdemet. A göndör narancssárga fürtök engedelmesen hullottak alá a vállamnak. Az összhatást megzavarta a szinte bántóan kék szemem. Gyors elléptem a tükör elől, és lesiettem a lépcsőn. Az én szobám a paplak padlásán helyezkedett el. Ellenőriztem az ajtókat, a paranoia úgyis rám ragadt a nap folyamán. Visszafele egy percre megtorpantam a lépcsőn. Mintha kintről valami neszt hallottam volna. Megráztam magam. Ha így folytatom, nem fogok tudni aludni éjjel. A szobámba érve az ablakhoz sétáltam, és óvatosan eltoltam a reteszt. Az éjszaka hűvössége kellemesen megcirógatta az arcom, enyhítve a délutáni forróság okozta pírt. Az ablak alatt egy öreg meggyfa terpeszkedett. Amikor kicsi voltam, apuval minden éjjel a csillagokat fürkésztük. Hiányzott, hisz még sosem hagyott egyedül hosszabb időre. Az ágyra rogytam, és a párnát a fejem alá gyűrtem. Holnap elmegyek a pajtába. Úgyis Florence néninél maradt a turmixgépünk.

Hideg érintésre ébredtem. Kábán pislogtam a sötétségben, próbálva kivenni az előttem álló homályba burkolózó alakot. Világítóan szürke szempár vált ki a sötétségből, ahogy az idegen leguggolt, és a fejünk egy vonalba került. Valahonnan ismerősnek tűnt a tekintete.
- Ki vagy? –suttogtam ijedten.
- Shh –nyugtatott akár egy kisgyereket. –Ez csak egy álom. Én csak a képzeleted szüleménye vagyok.
A hangja valamiért megnyugtatott. Óvatosan felültem, mire a takaró lehullott rólam. Hisz ennek nem itt kéne lenni, hanem a szekrényben.
- Mi a neved? –kérdezte, és a kezével finoman maga felé fordította az állam.
- Magdaléna –leheltem, mire az ujjai egyre jobban szorítani kezdtek. Majd hirtelen eltűnt a keze. –A neved –próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Mit mondtál, hogy hívnak?
- A nevek nem jelentenek semmit –jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Összeráncoltam a homlokom. Valami nem stimmelt. –Hány éves vagy? –kérdezte szelídebben, amivel a figyelmemet megint magára terelte. Óvatosan megérintettem a halványan kirajzolódó arccsontját. A bőre bársonyosan puha volt.
- Tizenkilenc –mormoltam oldalra biccentett fejjel. –Túlságosan öreg vagyok, nem igaz?
Halkan felnevetett. Mosolyra húzódott a szám.
- Inkább túl fiatal –ragadta meg hirtelen a csuklóm, és húzta el az arcától. A szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, így már őt is jobban láttam. Már ült az ágyam előtt, egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal a csuklóm belső oldalára rajzolt apró köröket. Hirtelen felpattantam kihúzva a karom a fogságból. A meztelen talpam alatt éreztem a korhadó padló apró repedéseit, s az ablakon betévedő lágy szellőtől libabőrössé vált a karom. Megpördültem, és élveztem, ahogy a hálóingem szállt utánam. Ő is felállt. Szemtől szembe már hatalmasnak tűnt, szinte eltörpültem mellette. Tétován felé emeltem a tenyerem, mire ő is hasonlóan tett, s mikor a bőrűnk összeért, apró remegés futott végig a gerincemen. A tenyerében az enyém elveszett. Ilyen valósághű álmom még sosem volt. Egy dolgot szerettem volna ennél is jobban kipróbálni. Hátraléptem.
- Az álmokban minden megtörténhet, ugye? –kérdeztem mosolyogva. Egy percre elakadt a lélegzete, s láttam, hogy önkéntelenül felém lép.
- Minden –válaszolta mélyebb hangon, és a kezét tétován felém nyújtotta. Csak erre vártam. Teljes erőmből az ablak felé kezdtem el futni, majd ugyanazzal a lendülettel kivetettem magam rajta, hogy végre megtudhassam, hogy vajon milyen érzés lehet repülni.